Ingertúladagolás a Benetton-háború és az iraki kéjutazás közt

Flitterek, miniszörnyek csontvázai, zsizsegő képernyők, egy transzvesztita ufó képei villogtak a szemem előtt, és egy óriási száj, ami azt a szót formálja, hogy statement. A velencei biennále idei szlogenjét motyogtam magam elé: "gondolkodj az érzékeiddel, érezz a tudatoddal", de hiába. Kicsúszott alólam a talaj, és olyan érzésem volt, mintha a Pirx kapitány kalandjaiban lennék túlhevült mikroprocesszor.

Rádöbbentem, hogy a világ soha többet nem lesz már olyan, mint régen. Második napja gázoltam a világhírű képzőművészeti kiállítás murvájában, kerülgettem a park tisztásain fellángoló megnyitókat, norvég és perui kurátorok közt tolongtam a menő kiállítások ajtajában, pogácsán és langyos pezsgőn éltem, esténként pedig dombornyomásos katalógusokkal takaróztam be egy pavilon oldalában. De ahelyett, hogy lassanként kikristályosodott volna bennem, hogy mi izgatja mostanában a művészeket, mik a kínzó kérdések és a fő törésvonalak, elvesztettem a fonalat.

Valamivel később, egy leanderbokor alatt kuporogva arra eszméltem, hogy izzadt markomban egy lazacos szendvicset szorongatok, és már fogalmam sincs, mit értenek az emberek képzőművészeten. Viszont egyre inkább úgy tűnt, hogy egy vidámparkban bolyongok napok óta.

Turizmus Irakba, gyilkolászás a Benetton-univerzumban

Szemben, a finn pavilonban háromszáz műélvező éppen dartsot dobált az egész falat betöltő céltáblákra, nyilvánvalóan egy organikusan formálódó műalkotást hozva létre. Az amerikaiaknál fekete-fehér felhőfotók nagyméretű nyomatait vitték magukkal a látogatók, a reprodukció teoretikus kérdéseire irányítva ezzel a figyelmet.

Két épülettel arrébb, egy barakkban, fém ágyakon, falimosdók közt lehetett a menekülthelyzet és a kiszolgáltatottság kérdésein szorongani, miközben filmek peregtek holland rendőrnek és bevándorlónak öltözött tinédzserek részvételével.

Az adrenalinfüggők innen egyenesen a skandinávok fiktív utazási irodájába áramlottak, ahol egy iraki származású, finn művésznő ajánlott kalandtúrákat Bagdadba. A Much more than holiday című prospektus tényszerű, de élvezetes stílusban igazította el az érdeklődőt, hogyan érdemes várost nézni (sehogy, célszerű egész nap bujkálni), hol érdemes enni (valami biztonságos zugban) és mire érdemes figyelni (hogy ne nézzenek terroristának. A legbiztonságosabb sebesültnek lenni.)

Megrázkódtatásra azonban a csonkolásos jelenetekkel színezett reklámfilm ellenére sem volt idő. Az iraki háborún elmélkedőket egy transzvesztita ufó rángatta be a szemközti orosz pavilon budoárjába, ahol a színes, pörgő objektumok erdeje a kora kilencvenes évek technópartijait idézte meg.

Az emeleten vetített film az egymást színpadias mozdulatokkal gyilkoló, helyes Benetton-srácokról és lányokról pedig nyilván a világrend teljes átalakulására hívta fel a figyelmet. A hatást pedig még lehetett fokozni, az impulzusdzsankik ugyanis egy családi csomagnyi tévécsatorna áramában zuhanyozhattak le.

Egyébként nem a high tech tehet a bombasztikus kiállítások elharapózásáról. Az ügyes lengyelek például egy, az épület méreteinél nagyobb vasszerkezetet gyömöszöltek be a pavilonjukba. A franciák pedig Sophie Calle egójával bélelték ki a palotájukat. Fotók, levelek, filmek, hangfelvételek avattak be, hogy a művésznő melyik nőismerőse mit gondolna, ha valaki azt írná neki emailben: Vége.

A hatások börtönében

A klasszikus műalkotások persze nem tűntek el. Igaz, a mozgó, villogó vagy csak monumentális művek közt az olajfestményeket legfeljebb akkor lehetett volna észrevenni, ha valaki benzinnel leönti, majd meggyújtja őket. A velencei biennále egyre kevésbé látszott kiállításnak. Inkább műfaj volt, ami nem bemutatja, hanem meghatározza a formákat. Hatszáz kiállítás közt ugyanis nem lehet robbantani melankolikus nádszobrokkal vagy míves vásznakkal.

Innen nézve a magyar pavilon értetlenség övezte, szuperlassú videómunkái (teoretikusan) lehetnének akár zseniálisak is. De miután a látogató ingerküszöbe a biennáléra érkezés után három perccel már olyan magas, mint egy tömegkarambollal kísérletező kaszkadőré, érthető, hogy a néptelen művelődési házak impulzusai a nézőnek legfeljebb a motorikus rendszeréig jutnak el.

Szerencsére nem csak óriási, térben pörgő ledképernyővel lehet hatást elérni, hanem markáns, egyedi ötletekkel is. Amit bizonyít, hogy az angol Wikipedia a velencei biennálés szócikkét például Kicsiny Balázs 2005-ben kiállított búvárszobraival illusztrálja. A legjobb kombináció azonban mégis az, ha a művész nagyívű ötletét, erősen fejlett egóját, jó szervezőkészségét párosítja lehengerlő, és gyorsan dekódolható művészi koncepcióval. Mint például Bill Viola, aki videómunkájának részévé tett egy reneszánsz kápolnát.

Az amerikai sztár a félhomályos terem három oltárja helyére illesztett vásznakra vetítette filmjét. A bizonytalan, lassú felvételeken emberalakok bontakoztak ki a sötétből, közeledtek, majd váratlan áttörtek egy addig láthatatlan vízfátyolon. Teljes alakjukban álltak előttünk, de nem a szentek életidegen hűvössége volt a csuromvizes, öltönyös férfi, a nyári ruhás nő vagy az idősebb asszony arcán. Hanem a felébredés, az illúziók áttörésének öröme és döbbenete.

Az alakok másodpercekkel később hátat fordítottak nekünk, és ismét beleolvadtak a vízfüggöny mögött világba, a néző pedig megnyugodhatott, hogy mindennapi tapasztalatai helyesek, és ebből a dimenzióból tartósan nem lehet megszökni.