György
2 °C
15 °C

A fekete doboz nyomában Velencében

2007.06.11. 09:14
Nem értettük a magyar származású, osztrák művész munkáját, úgyhogy kimentünk a biennáléra, hogy a helyszínen járjunk a végére a rejtélynek: miért érdekesek Andreas Fogarasi magyar művelődési házakról forgatott, lassú filmjei a világban. Láttuk még, hogyan sokkolja az osztrák elnök a magyar delegációt, egy excentrikus festőnő pedig Soros Györgyöt. Riporterünk a képzőművészet vidám parkjában, a velencei biennálén.

Miért ne lehetne, hogy éppen azt nem veszem észre, ami kiszúrja a szemem? Talán magyarként túl közel vagyok a témához - gyártottam menekülőelméletet, miután már másodszor néztem végig Andreas Fogarasi magyar pavilonba tervezett munkáját. De hiába, a termekben elhelyezett, nagy fekete dobozokat továbbra sem láttam minimalista műalkotásoknak, ahogy az a megnyitón elhangzott, és a többször hangsúlyozott minimoziság lényegét sem értettem. Bárhogy is igyekeztem, az objektumok továbbra is furnérlemezből készített dobozoknak látszottak, amikben bődületesen érdektelen filmek peregtek magyar művelődési házakról.

Fekete doboz és minimozi

"1948, 1989, 1970-es évek, jelen" - villant fel a vásznon a szöveg, majd hirtelen váltás: kívülről látjuk egy ház ablakait, odabenn emberek álldogálnak, felemelik a kezüket, leengedik, talán tornaóra van, de lehet, hogy szavaznak valamiről.


Kérjük, kattintson!

Egy másik film azzal a tömör kijelentéssel indult, hogy "a közönség nem mindig jött önként". Ám hiába számítottam rémült közönséget dalversenyre terelő szovjet katonákra, vagy legalább a szavalót savanyú cukorral dobáló, kivezényelt osztályokra. A művész inkább egy földszintes panelépület kavicsos tetejével illusztrálta fenti meglátását (1 perc), aztán az épületet mutatta a járda felől (3 perc).

Elbizonytalanodva arra koncentráltam, hogy a dobozok belülről feketék, kívülről viszont látszanak a csavarok, az illesztések, a csupasz felszín, ami a dobozok színházszerűségét fokozza, ahogy azt Tímár Katalin kurátor kifejtette. De semmi.

Olyan bután álltam, mint aki nem érti a viccet, miközben körülötte mindenki fetreng. Reméltem, csak arról van szó, hogy mivel a nyolcvanas években ilyen művelődési házakban töltöttem el nemzeti és internacionalista ünnepnapjaink legtöbbjét, nem veszem észre azt, ami a külföldiek számára katartikus élményt okoz. Ördögi terv fogant meg bennem. Exit poll-kritika, morogtam.

Exit poll

Megálltam a bejárat előtt, és mint egy tanácstalan látogató, megszólítottam a kiállításról érkezőket. Mindenkitől ugyanazt kérdeztem. Mi van benn? Miről szól a kiállítás? Érdemes körülnézni? A válaszokat szó szerint olvashatják.

A miheztartás végett: Andreas Fogarasi munkái a művelődési házak kultúrájának, közönségének, funkciójának változásáról szólnak, állítólag.

Heinz Fischer: Isten éltesse Horn Gyulát!

Vajon miről beszélnek a politikusok, amikor kulturális eseményeken reprezentálnak? Dicsérik a műveket, okoskodva kérdeznek, vagy bátor kritikai észrevételeket tesznek?

Ahogy elvegyültem a magyar pavilonba látogató osztrák államelnök kísérői közt, már tudtam, hogy választ kapok a kínzó kérdésekre. Heinz Fischer derűs arccal hallgatta, ahogy a kurátor és az államtitkárasszony bemutatta a művet, majd miután megtudott mindent a minimoziról és a minimalista objektumról, Schneider Mártához fordult.

"És adja át üdvözletem Horn Gyulának" - mondta kedélyesen. Az államtitkárasszony láthatóan nem volt felkészülve ilyesmire. "Horn Gyulának?" - rebegte zavartan. "Persze. Most lesz a születésnapja, nem? Hetvenvalahány éves lesz" - tette hozzá az osztrák elnök.

Fischer ezek után Köpeczi Bélát méltatta, aki egyébként 1982-88-ig volt művelődési miniszter. Schneider Márta úgy nevetgélt, mintha Fischer arra kérte volna, üljenek be kettesben az egyik minimoziba.

Az osztrák államelnök azonban nem tett kétértelmű megjegyzéseket. "Köpeczinek nagyon jók voltak a francia kapcsolatai" - dobott be egy újabb, érdekes adatot, majd mosolyogva elhagyta a magyar pavilont.

"Magyarországról szól. Hogy hogyan jutottak a kommunizmusból a piacgazdaságba. Némelyik tetszik. Elég statikus filmek."

"Videók vannak építészetről. Akkor nézd meg, ha érdekel az építészet."

"Nem tudom, hogy jók-e. Nem nagyon."

"Elég lassú filmek. Nem tudom mi a téma, nem néztem meg őket. Nagyon lassúak, koncentrálni kell."

"Azt hiszem, arról szól, hogy hol állítanak ki a kelet-európai művészek. Szerintem unalmas."

"Lassú videók. Arról, hogy mi változott Magyarországon."

"Épületekről szól. Nagyon érdekes." (Sajnos a miértről nem tudtam meg többet, mert a japán látogató nem beszélt angolul.)

"Az installáció jó. A videók? Azokat nem néztem meg."

"Videók épületekről és autókról. Ja, és utcákról. Hogy miről szólnak? Fogalmam sincs."

Hirtelen valami megmagyarázhatatlan erő ébredt bennem. A csapások után éreztem, hogy készen állok az igazán nagy megmérettetésre. A roma pavilon megtekintésére.

Kell roma pavilon?

Először nyílt ugyanis roma kiállítás a biennálén, amit elsőre nemes kezdeményezésnek gondoltam. A következő gondolatok azonban már nem voltak ilyen megnyugtatóak.

A cigányoknak létrehozott pavilon ugyanis mintha éppen azt sugallná, ami ellenében létrehozták.

Mert miért kell külön kiállítás a romáknak? Ők nem annyira jók, hogy bebocsátást nyerjenek a nemzeti pavilonokba? Vagy hiába alkotnak mesterműveket, a romákat kirekeszti a művészvilág, és a biennálén csak egy elkülönített részen van lehetőségük kiállítani? De a külön kiállítás nem éppen hogy fokozza a szegregációt?


Nézze meg a művészeket és az alkotásokat!

Vagy a roma sors hív elő olyan témákat, amiket érdemes külön bemutatni? Akkor viszont miért nincs zsidó vagy néger pavilon is?

Bár nyilvánvaló volt, hogy a kérdéseim mindegyike a non-pc kategóriába esik, a kíváncsiság győzött. Megkerestem az Elveszett paradicsom című kiállítás kurátorát, Junghaus Tímeát.

"A kultúrával kapcsolatban hibás az integrációt emlegetni. A kultúrában a különbözőség erény" - nyugtatott meg a fiatal kurátor, hogy a külön kiállítás nem lesz az előítéletek melegágya. A zsidó és néger pavilon ötletére pedig azzal érvelt, roma kiállításra már csak azért is szükség volt, mert a velencei biennálénak 1895-ös megnyitása óta nem volt egyetlen cigány művésze sem.

"A roma reprezentációt még mindig a többségi kultúra határozza meg. Ez a kiállítás arra tesz kísérletet, hogy a romák világát a saját eszközeikkel mutassák meg" - mondta végül, majd eltűnt egy kalapos cigányember és két jól öltözött svéd kurátor közt, én pedig ott maradtam egy naiv van Gogh-parafrázis mellett, és egyáltalán nem voltam nyugodt.

Omara-univerzum

Körülnézve már tudtam, kellemetlen feladat vár rám. A kiállított munkák több mint fele ugyanis nem volt jó. A tükörre festett virágok, graffitik, ekhós szekerek (Daniel Baker), a cigányok nehéz vagy idilli mindennapjait bemutató vásznak (Kiba Lumberg), a Magyarországon erősen futtatott Szentandrássy István romantikus, giccses vásznai, vagy a lakókocsikkal felturbózott van Gogh-képek (Gabi Jiménez) a roma pavilon nélkül nem kerülhettek volna be a nemzetközi mezőnybe.


Fotó: Földes András

Voltak persze izgalmas munkák is, mint például a térkép vonalaiból arcok hálóját rajzoló Damien Le Bus képei, Kállai András műanyag Barbie-fejű, de agyagból készült, dagadt, női testű szobra, vagy a Műcsarnokban is kiállított, könnycseppet tartalmazó kémcsövek, amelyek itt a mennyezetről lógtak (Balogh Tibor).

Az Elveszett paradicsom összességében azonban inkább lagymatag volt. Nagyobb baj, hogy a cigányságról sem tudtunk meg többet. Nem éreztem, hogy bepillantottam volna a lakókocsijukba, vagy új oldalról ismerhettem volna meg a problémáikat. Annyi derült ki, hogy köztük is vannak művészek, jók és rosszak egyaránt.

A biennále élménydömpingjében valószínűleg nyom nélkül tűnt volna el belőlem a roma pavilon, ha váratlanul nem kezd rikácsolni valaki az egyik teremben.

"Tököcskéim, imádom, hogy így sürögtök körülöttem" - kiabálta egy asszony a fotósok gyűrűjében. "És tudjátok, min röhögök. Hogy egyáltalán nem fényképeznétek, ha nem lennének képeim. Akkor le sem szarnátok" - mondta, és tényleg röhögött. A falra mutatott, ahol a világ legnaivabb festményei lógtak. A kék különböző árnyalataiban megfestett képek nem hagytak kétséget mondanivalójuk felől, mert a figurák köré rövid szövegeket festett az Omara néven alkotó művésznő.

Kiderült például, hogy az asztal mellett ülő alakok a tanári kar, akik intőkkel szívatták az iskola egyetlen cigányát, Omara lányát. A képet pásztázva feltárult azt is, hogy Omara harcba szállt a "gyémántjáért", sőt, kibomlott a történet befejezése, a kényszerű költözés is.


Omara festménye

Omara minden festménye képregénnyé tágult a figyelmes néző előtt, olyan naiv festménnyé, aminek könnyedsége és spontaneitása a legkomolyabb művek sajátja.

A műélvezetet egyedül a művésznő zavarta meg, aki egy régi fotót lobogtatott nekem. "Ez voltam én tizenhét évesen, tököcském. Az Iparművészetin azt mondták, hatvan forintot fizetnek nekem, ha mellmodellnek állok. De én inkább két forintért mosogattam." "Azt mondták, a világ kurvája leszek, de csak az uram jött belém" - gondolkodott el, mire megjegyeztem, hogy nagyon tetszik a festményeinek komplexitása. "Tudod, miért irkálok a képeimre? Mert egy katalógusban azt írták valamikor az egyik festményhez, hogy Omara pihen. Négykézláb pihenek?! Ugyan már, az a kép arról szólt, hogy egy temetésen úgy sírtam, hogy kiesett a műszemem, és azt keresem a fűben."

De ekkor már nem jutott semmi frappáns az eszembe, van Gogh fülének témáját elvetettem, kedélyeskedve heherésztem, és csak az mentett meg, hogy Omara váratlanul elrohant. "Gyurikám, imádom a zuzáját" - kiabálta a szembe jövő Soros Györgynek, majd kivette a műszemét, hogy megmutassa neki, mit tett vele a rák.