Kelemen, Klementina
3 °C
7 °C

Magyar Godzilla Velencében

2008.03.05. 18:45
Kapcsolódó cikkek (1)
Óriási, sejtszerűen burjánzó monstrum telepedik majd a magyar pavilonra a következő építészeti biennálén a nyertes magyar pályázat tervei szerint. A Corpora inSi(gh)te - Köztéri generatív építészet nevű magyar-japán-svájci projekt azt mutatja meg, milyen az struktúra, amelyet nem az építészet mai rendszere szerint egy építész koncepciója határoz meg, hanem a természeti folyamatok logikájának megfelelően, alulról szerveződően fejlődik. A tudósító borzong, lelkesedik, aztán higgadtan viseli egy illúzió elvesztését.

Az interjú alatt rám telepedő rémületről valószínűleg az ütemezési táblázat tehetett. Az építészeti biennále csapatának vezetője és a kurátor a feladatokat rendszerező diagram fölé görnyedt, amikor beléptem, és azt tervezték, mikor érkeznek a szenzorok japánból, mennyi idő kell a számítógépes rendszer beüzemelésére, és hogy melyik tag mikor indul Velencéből Budapestre, vagy éppen Svájcból Jamagucsiba. Úgyhogy a művészeti ügyek artisztikus hangulatát megelőlegező, könnyed stílusban feltett kérdésemre, hogy akkor nézzük, mi is ez a Corpora projekt, röviden azt válaszolták: "Ez egy generatív építészeti installáció, amely virtuális építészeti struktúrát hoz létre, és folyamatosan változtat. Annak megfelelően, hogy a kiállítótéren és környékén hogy változnak az időjárási viszonyok, illetve a környéken mozgó közönség hogyan interakciózik a térrel. Ezeknek a környezeti jellemzőknek megfelelően valós időben változik a sejtautomatával generált építészeti struktúra."

Maróy Ákos mosolyogva nézett rám, mint aki gyorsan felvázolta, hogy a kerék egy tengely körül forgó, kör keresztmetszetű test, és érdekesség, de ez a dolog a civilizáció egyik nagy vívmánya. Hideg veríték csorgott végig a gerincemen. Tudtam, hogy kérdeznem kellene. Milyen színű a sejtautomata? Be lehet költözni az építészeti struktúrába? Vagy, mivel ahogy elhangzott, ez az izé a térben mozog, inkább olyasmit képzeljek el, mint egy hamburgeres lakókocsi, amit a szezonnak megfelelően ide-oda tologatnak a városban? Éreztem, hogy valójában egyetlen kérdés lenne helyénvaló: na de mi ez az egész?

Magyar monstrum Velence felett

A projekt vezetője tétova motyogásomat elismerő hümmögésként dekódolta, és lendületesen folytatta. "Továbbgondoltuk az építészetet, abban az értelemben, hogy a pavilonban és körülötte nem egy építész által megtervezett, centralizált folyamat eredményeképpen létrejövő, változtathatatlan térbeli struktúra jön létre. Hanem pontosan fordítva: központi terv nélkül, alulról szerveződően, lokális döntések alapján emergál az objektum, ami ráadásul folyamatosan reagál is a környezetére. A modell ugyanis a valós térben él, azzal szimbiózisban alakul."

Nézze meg, mi burjánzik el a pavilon felett!

"A struktúra a pavilonból nő ki" - tette hozzá a képzőművészként és a Millenáris kiállításainak szervezőjeként is ismert kurátor, Július Gyula. A felém fordított laptop lépernyőjén pedig megjelent egy monumentális, amorf építmény, ami úgy gyűrte maga alá a magyar pavilont, mint Godzilla a felhőkarcolót. A lelkesedés egy pillanat alatt elűzte bénultságomat. Végre egy igazán bevállalós, világszenzációt keltő építészeti-művészeti projekt a velencei biennálén!

"Velencében ki akarjuk használni, hogy a magyar pavilon is egy változó struktúra, mert többször átalakították, tönkrement, újjáépítették. Csak az épületnél a változások üteme kicsit lassabb - mondta Július Gyula. - Az én ötletem volt, hogy használjuk az épületet a struktúra kiindulópontjaként. Ez így két ready made egymásra vetítése lesz. A biennále épülete és a mi struktúránk vetül egymásra."

"És ki tervezte a struktúrát?" - kérdeztem még mindig naivan, de erre a furcsa felhangra Maróy Ákos a lelkesedés miatt nem figyelt fel. "Egy algoritmus. Megadjuk a peremfeltételeket, a rendelkezésre álló teret, a csomópontok milyenségét, és a rendszer maga építi fel magát. A generált struktúra aztán a szél iránya, a látogatók mozgása, a hangerősség, a zaj szintje szerint változik."

Láttam magam előtt az amorf szerkezetet, amint a Giardini, a Biennále-kertek fölött hajladozik, mint egy őshüllő, a távoli Szent Márk téren grasszálók közt pedig a riadalommal vegyes tisztelet moraja fut végig.

Ráfeszítve

Maróy Ákos, aki egy japán és svájci szakemberekből álló csoport tagjaként dolgozta ki a terveket, újabb, fantasztikus részleteket tett hozzá: "Több módon vizualizáljuk a modellt. A Kiterjesztett Valóság Nézőpontban valós időben, kijelzőn keresztül nézhetjük a teret, ahol valós időben susognak a fák, és mászkálnak a nézők, miközben a valóságra 3d-helyesen rá van feszítve a folyamatosan változó és generálódó struktúra."

"Ráfeszítve?" - kérdeztem értetlenül.

"Persze. De emellett vannak olyan vizualizációk, amiken a valós teret nézheted, a struktúra nélkül. Mellettük egy kijelzőn pedig ott a Kiterjesztett Valóság Nézőpontú megjelenítés, ugyanebből a nézőpontból. És így egyszerre nézheted a teret magában, és a ráfeszített struktúrával, látva az embereket, akik nem feltétlenül élik meg, hogy egy ilyen objektum alatt mozognak."

"Nem élik meg?" Jeges érzés indult el a gyomrom tájékától.

Sejtszerkezet

Július Gyula sietve hozzátette: "A pavilon előtt lesznek pontok, ahol VR-szemüvegek segítségével nézhetjük a struktúrát."

Nem bírtam tovább, és fojtott hangon megkérdeztem: "Tehát ez a monstrum csak virtuális szemüvegekkel észlelhető?

Hanghordozásom az áhítat érzését kelthette, mert Maróy Ákos lelkesen folytatta. "Nem csak. Van ugye a Kiterjesztett Valóság Nézőpontot mutató projektor, ahol együtt látható a valóság és a rávetített virtuális struktúra. Aztán létezik még egy projekciós eljárás, amit a japán Icsikava Szóta dolgozott ki. Ez nem perspektivikus, nem axonometrikus, hanem újfajta, 3d-ből a 2d-be generáló projekciós eljárásról szól. Lényege, hogy egy pontból minden irányba körülnézel. Mintha végtelen számú kis szemből álló összetett szemed lenne, ami minden irányba néz. Amit ilyenkor látsz, az tulajdonképpen egy gömbfelület. Ezt a gömböt kifeszítve a tér új típusú leképezését kapod meg. Így is megjelenítjük majd a pavilont. A néző itt touchscreen segítségével változtathatja a belső nézőpontot. Így beülhetünk a modell tetszőleges pontjára, és onnan körülnézhetünk."

Ekkor már nem ugrottam be. Értettem, nem arról van szó, hogy egy óriás robotkar emelgeti majd a nézőket a fák fölé, hanem hogy a pavilon képernyőin mozgathatjuk magunknak a pálcikákból álló virtuális idomot.

"Az említett projekció azért is érdekes, mert bepillantást nyerhetünk a generálódó algoritmusba is." Az ember harminc év felett már könnyen viseli az illúzióvesztést. Tudomásul vettem, hogy "az egyes pontok a modellen belül ezzel a projekcióval látják a világot. Amikor arról van szó, hogy lokális döntést kell hozniuk, akkor az egységek ilyen projekcióval néznek körül, majd hoznak döntést."

Jönnek az intelligens épületek

Világos volt a helyzet. A magyar pavilon egy számítógépekkel generált algoritmust állít ki, aminek vizuális megfelelőjét, a bonyolult pálcikastruktúrát képernyőkön nézhetjük. Az algoritmus folyamatosan adatokat kap a pavilon köré telepített szoftverekből, amelyek vagy a szélerősséget, vagy a zajt, vagy a látogatók mozgását alakítják át jelekké. A struktúra pedig ennek megfelelően alakul. A rendszernek egyébként audiokimenete is van: amikor a nézők az érintőképernyőkön változtatják saját nézőpontjukat, az egymáshoz képest elcsúszó pontok ambiens hangokat generálnak.

Klikkeljen!

"Mint képzőművész a kicsit technós, kockás történetet vinném el érzékletesebb, líraibb irányba - mesélte Július Gyula. - A pavilon közepére medencét tervezünk, aminek a felületén a hangoknak megfelelő állóhullámokat generálunk. Az egészre pedig a struktúra egyik leképezését vetítenénk felülről."

Maróy és Július egyébként ragaszkodtak ahhoz, hogy a Corpora inkább művészet, mint építészet. "Az építészet és a kortárs médiaművészet egyébként egyre közelebb vannak egymáshoz. De azt is látni kell, hogy ez nem tudományos projekt. Csak annyit csinál, hogy feldob koncepciókat, amik aztán inspirációkat nyújthatnak akár a szakemberek számára is."

"Mégis, mire lehet majd az ilyesmit használni a jövőben? Az épületek egyszer majd sokkal flexibilisebbek lesznek, alkalmazkodnak az elvárásainkhoz?" Tudat alatt nem akartam elfogadni, hogy a hajladozó, óriás idomok sosem valósulnak meg. "Lehetnek olyan építészeti rendszerek, amik érzékelik a környezet tulajdonságait, és mondjuk oda, ahol sokan járnak, utat építenek, az uralkodó szélirányba pedig falat?"

A két médiaművész hümmögött. "Végül is elképzelhető olyan megoldás, ahol az épület saját magát építi fel. Kis, intelligens részekből áll össze a nagy, bonyolult egész."

Elégedetten dőltem hátra.

Mit láthatunk majd és mennyiért?

A Corpora inSi(gh)te - Köztéri generatív építészet című projektet 2005-ben kezdte el Icsikava Szóta japán médiaművész és Maróy Ákos. Az önszerveződő struktúrákra fókuszáló projektbe a magyar programozó a mesterséges intelligenciákkal foglalkozó kutatásai révén csatlakozott. A csapat később újabb tagokkal bővült: Max Reiner, Kobata Kaoru, Higa Szatoru, Narukava Hadzsime belépésével alakult meg a doubleNegatives Architecture csoport.

A projekt kiválasztásával nemcsak élvonalbeli műre szavazott a magyar zsűri, hanem üzembiztosra is. A Corpora inSi(gh)te-nak ugyanis ez lesz az ötödik kiállítása. A mű látható volt többek közt Tokióban, Pekingben és legutóbb Jamagucsiban.

A biennáléra a kulturális minisztérium 30 millió forintot biztosít, amely azonban nem fedezi a projekt költségeit. A csoport a legutóbbi kiállításnak otthont adó Jamagucsi Centerből baráti áron kölcsönöz szenzorokat, számítógépeket, a hálózati infrastruktúrát és két sejtszerkezetű szobrot. A csoport reméli, hogy szponzorok segítségével szerezhetnek be például projektorokat és monitorokat. Számításaik szerint a 30 millión felül még 10 millió forintra lesz szükségük a terv megvalósításához.

A magas költségek oka nem az, hogy élőben mégépítik a gigantikus struktúrát. Jelentős költségvonzatai vannak viszont annak, hogy a számítógépek által generált virtuális objektumot láthatóvá tegyék. Így a pavilonban lesznek projektorok, amelyek a valóságra vetített struktúrát jelenítik meg (Kiterjesztett Valóság Nézőpont), lesznek projektorok, amelyeken ezzel párhuzamosan csak a csupasz valóságot nézhetjük, az összehasonlítás kedvéért. Más képernyőkön a kiterített gömbstruktúra változása követhető (ezt hívják super eye-nak). A térben touchscreenekkel irányítható kamerákat is elhelyeznek. A pavilon körül állók VR-szemüvegekkel fedezhetik fel a látvány virtuális dimenzióját. Az épület közepére pedig a hullámmozgásokkal borzolt felszínű medencét helyezik el, amelynek felszínére vetítenek.