Bizottság a múzeumban

Szép-szép, hisz annyi jó képet, dokumentumot közöl, amelyek eddig jobbára hozzáférhetetlenek voltak, de szerkezetében igen vegyes. Ugyanis az ,,erős mag" alkotói világán túl egy, a Vajda Stúdióhoz jobbára a kilencvenes években csatlakozott gyenge alkotói csoport ,,jé, mi is itt vagyunk" hangulatú szereplése a kötetben igencsak idegen módon illeszkedik az anyaghoz, igencsak távol áll attól a friss, kimondottan tehetséges és állandóan megújulni tudó szellemiségtől, amelyet a fent említett mesterek képviselnek.

A könyvet lapozva ezek a vegyes érzelmek fognak el. Mert szép is, de egyben szomorú is ez a kötet. Szép látni és tudni azt, amit maga után hagyott és a Művészethez hozzátett ez a nagyszerű csapat s kissé elszomorító, hogy szabályszerű művészettörténeti tétellé vált és intézményesült, holott mindig is kívül akart lenni mindenféle hivatalos formán.

Igen, egy nagy nemzedék mindenféle tekintetben beérett. Csak éppen a fiatalok nem voltak sehol ezen a fordulópontnak nevezhető eseményen, a kötet szentendrei bemutatóján, ahol a magyar művészet történetében első ízben méltányolták érdemüknek megfelelően olyan alkotók munkásságát, akik mélyen megvetették a pártállam hivatalos művészetét és annak avítt, elmaradott rendszerét, s lényegében a megtűrtség karámjába záratva újították meg a szellem térközeit egy adott közösségen belül. Előbb csak helyben, majd országszerte, ha nem is annyira a vizuális kultúra, hanem a zene segítségével, de megteremtettek egy sajátos, csak rájuk jellemző gondolkodásmódot és magatartásformát. Olyan művészetet hoztak létre, amelyben a kép, a költemény, a zenei szerzemény és a film párhuzamos síneken vagy egymással összefonódva futott. Ez volt az úgynevezett mag, vagyis az a szárny, melyet a Bizottság Együttes képviselt.

A kötet szerkesztői, Novotny Tihamér és Wehner Tibor korabeli interjúkból, újságcikkekből, kritikákból, tanulmányokból és életrajzi vallomásokból összeállított gyűjteményt hoztak létre, amelyben részletesen összegyűjtve szerepel a Stúdió tevékenységéhez kötődő anyag.

De a könyv pótol egy mítoszt azoknak, akik kimaradtak belőle, s méginkább azoknak, akik emlékeznek rá. Mert a Bizottság tánczenekar és annak pszeudó mutánsa, az Albert Einstein Bizottság tánczenekar működése és puszta létezése az öngerjesztett, öntevékeny rockzenélés létének biztosítéka volt Magyarországon.

Az a fajta kedves és a kedvesség által inspirált, korlátoktól mentes önmegvalósítás, ami a rockzene lényege és népszerűségének biztosítéka volt kb. hatvankettőtől Woodstockig, a magyarországi rock and roll közéletben politikai, szemléleti, kulturális és ízlésbeli korlátok miatt nagyon hamar elhalt. Az önkontrolltól mentes és az élvezet hőfokán meg az érzékenység kiélésén nyugvó, önfeloldó bujaság, ami például a kezdetektől nálunk a Liversing, a Sakkmatt és hasonló, a közéletből és a szórakoztatóiparból hamar kiebrudalt együttesek dalaiban és fellépéseinek hangvételében érvényesült, szégyenletesen korán és inspiratív nyomok nélkül feloldódott a KISZ és a kultúrpropagandisztikus szórakoztató feladatokat ellátó beatzenei dzsuva hatására. Később is működött persze a Syrius, a Tengsz-Lengsz, az URH, a Kontroll Csoport, a Trabant, az Apropofilmfotorajzfilmzenekar, a Balaton és több aranynevű művészcsoport - nem beszélve a korán klasszikussá érett Kex, illetve Baksa Soós János szárnyalásáról.

A Bizottság öntudatos művészek társulása volt. És mint ilyen, kivételes jelenség a magyar szórakoztatóiparban. A Vajda Lajos Stúdió három meghatározó művészének, ef Zámbó Istvánnak, fe Lugossy Lászlónak és Wahorn Andrásnak köszönhetően olyan szellemi irányítást követett, amely szerint a zene a személyiség pszeudója, a szöveg pedig az önkontrollt megelőző, bárdolatlan incselkedés a költészettel.

Kokó művésznő dorombolása a magyar rockzene aberráltságát megtisztító női sikoly volt. A mondandójára kapcsolt nő hangja, akinél tónusba menekült a tartalom. Johny a Dunakanyar legjobb gitárosa máig. Költő, nadrágszabó, dallamvirtuóz. A Bizottság magyar képviselője volt a szenvedélyes, spontán rocknak. A belső dallamokon történő, kollektív rázkódásnak. A trip vándoroltatásának. A csendnélküli életnek. Úgy énekeltek, mint a delfinek.

A könyvben újraéled ez az idő, újraszólnak a hangszerek, s a festményeken életre kelnek az őrült gondolatok, a szürreális, a dadaális és egyáébiális szabad őrültség. Ezért szeretni fogjuk. A könyv első felét.