Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Önkielégítés, öngyilkosság, önáltatás

2000.11.22. 13:16
A Műcsarnokban három este során Extázis címmel bemutatott autodafé - Novák Erik festményeinek és Bozsik Yvette szólójának bemutatója - művészi kudarc: a keretjáték olcsó, a festmények rosszak, Bozsik pedig alig táncol. Holott ez lenne az egyetlen dolog, ami ellenpontjaival művészileg indokolhatná, - talán meg is követelhetné - a jelmezek, a festmény-kulissza és az egész szimbolikus apparátus operettszerű ürességét.
Novák Erik brutális méretű Bozsik-arcképei, ne kerteljünk, bűnrossz festmények. Az eleve giccsbe hajló portréfotók a festő kezében de facto azzá is váltak: giccses, ahogy az angyalihoz az ördögi, a mosolygóhoz a síró, a világoshoz a sötét, a profilhoz a frontnézetű, a széphez a rút alteregó járul: az úgynevezett másik - a csúf, a féltékeny, a gyűlölködő - Én ordas nagy közhelyei. Giccses, ahogy alkalmi standfotók vagy műtermi pózképek fenyegető maszkokká akarnak nőni, hogy metafizikai magasságokat vagy mélységeket ostromoljanak, miközben azért alapjában gyalogosan laposak.

Giccses, ahogy a festő a kifejezés intenzitását az abszurddá fokozott méretben, keresetten ,,expresszionisztikus" szín-, illetve fénykontrasztokban, az elmosódott-bemozduló nyúlánk végtagokban vagy a duktus újfestői nyerseségében keresi. Ne is essék szó a szemekről: minden portré alfája és omegája, a gondosan kimunkált csúcsfényekkel, a mélysötétből felizzó néma intenzitással, vagy ellenkezőleg, a sötét szemüreg expresszív módi szerinti agresszív hiányával.

Kommersz dizájn bizony, úgy shit, ahogy van.

Csakhogy e képek festője nem rossz amatőr, hogy erről véletlenül ne értesült volna. Novák Erik inkább nagyban játszó spíler, aki elég jól kiismeri magát az ezredvégi terepen. Nem tévedésből vagy önkéntelenül festi a szart. Van tehetsége a duplafenekű, a túlhajtott és ezzel abszurddá tett közönségességhez, és ebben éppenséggel egy húron pendül Bozsikkal.

Mert hát nemcsak Novák Erik felelőssége, ami ezeken a gagyi oldschool mozidekorációkon történik. Maga a korszakos jelentőségű díva az, aki ennyi és ennyire különböző képet tud és szeret vágni. Ne legyenek illúzióink, Bozsik már a fotókon is pózolt bizony, pózolt ezerrel: játszotta a szép szendét, a démonikus csábítót, a melankolikus bohócot, meg az elszánt szembenézőt, a pajkos játékost és a halál angyalát, a téboly kegyeltjét meg a Nő bálványát. Alakította a sikolyt, a mosolyt, a vigyort, hogy aztán a legártatlanabb, legőszintébb naiva hangján nyilatkozzon az újságíróknak. Ügyesen elbújt az úgynevezett személyesség giccsparádéjának pompás jelmezei mögé. Harsogó színekkel pingált maszkjaira irányíttatta a rivalda vakító fényeit, hogy aztán a fővilágosító mellett észrevétlen kiosonjon a színről és kópémódra a kulisszából vehesse szemügyre, hogy odaadó közönsége miként szopja be szentimentálisan önfeltáró gyakorlatait.

A mód, ahogy Bozsik kimenekült saját teátrális Én-jének e panoptikumából - minő meglepetés! - a tánc bozsiki formája, stílusa volt. A test olyan mozgása, amely minden pillanatban a személy titokzatos távollétét volt képes érzékeltetni a mozdulatban. Akár azzal, hogy egy gesztus motoros önkéntelenségét, hisztérikus kénytelenségét tudta felidézni, akár azzal, hogy ironikus gesztusidézetekké, emblémákká tette a karok vagy a vállak egy-egy konfigurációját. Sehol sem beszélnek annyit ,,a személyiség sugárzásáról", mint épp a táncszínpadon: természetességről, őszinteségről, a jelenlét spontán erejéről: Bozsiknak volt tehetsége e táncművészi jelenlét radikális posztmodern újraértelmezéséhez. Olyan jelentős művek tanúskodnak emellett, mint a Mandarin, a Faun vagy a Kabaré. Minél inkább volt jelen e színpadokon az Én teátrális értelemben, annál inkább rejtőzött el mozdulatai animális, gépies vagy groteszk személytelensége mögött az előadó maga.

Önmagában tehát nem furcsa, hogy egy táncosnő épp túldimenzionált, agyonkifejező, modoros arcaival tetszelegjen a színpadon. A Műcsarnokban három este során bemutatott (állítólag majdan repertoárra is veendő) Extázis azonban művészi kudarc, mert Bozsik Yvette, bár egyfolytában önmagával van elfoglalva, alig táncol.

Holott ez lenne az egyetlen dolog, ami ellenpontjaival művészileg indokolhatná, - talán meg is követelhetné - a jelmezek, a festmény-díszletek, az egész szimbolikus apparátus operettszerű ürességét. (Hadd ne kelljen most végigelemeznem szerelem és halál, orgazmus és kivégzés-delírium, önkielégítés és öngyilkosság - műveltebbeknek: Eros és Thanatos - unalomig ismert azonosításának újabb példáit az este folyamán: a Marie Antoinette-, Jeanne d'Arc és commedia dell'arte-típusú historikus, sőt feminista reminiszcenciákat: sorolhatnám.)

Mint aki nem bízik teste és tagjai kreatív erejében, Bozsik túl sokat bíz a látványokra, fényekre, a hangokra meg a jelekre - kár ezért az önáltatásért. Mert most is volt két-három olyan gesztusfoszlány, mozdulattöredék, tartásszilánk, amitől földbe gyökerezett a lábam: ami hirtelen valóban lidérces fénybe vonta - s ezzel legitimálta - a sok műlidércet, ál-arcot és alkalmazott pátoszt, mert valódi, kínzó hiányt villantott fel a színpadon. Ahogy Novák Erik hatalmas mű-képei csak azokra a pillanatokra váltak fantasztikus jelenéssé, amikor teatralizálódtak (amikor hirtelen fény vetült rájuk vagy derengő világ gyúlt ki mögöttük), úgy Bozsik Yvette épp fordítva, csak ott vált igazán önmagává, amikor lefoszlott róla a teátrális Én gúnyája, és láthatóvá lettek törékeny madárcsontjai.

Ezt bírtam volna még nézni egy ideig.