Mária
-6 °C
-2 °C

Fehér maszáj a sötétben

2006.04.27. 14:15
Corinne Hofmann Afrikai szeretők címen megjelent könyve komoly próbatétel elé állítja az olvasót. Egyrész nagyon izgalmas, hogy egy fiatal svájci nő egy kenyai szafarin hirtelen felindulásból feleségül megy egy maszáj harcoshoz, és életét Afrika kevesek számára megismerhető bozótfalvaiban, az őslakosok közt élve tölti. Másrészt dühítő, hogy mindezt milyen bután csinálja.

Afrika egzotikus hely, ha szafarira utazunk oda, de korántsem ilyen vonzó, ha ott kell élnünk - még akkor se, ha a nyaralás alatt megismert maszáj harcosunk olyan szexi, mint egy élő isten. Mindössze ennyi derült ki a 2005. decemberi Német Filmnapokon látott Fehér maszáj című filmből, és ez dühítően közhelyesnek bizonyult. Azt gondoltuk, erről biztos a rendezőnő, Hermine Huntgeburth tehet, a mozi alapjául szolgáló könyvből azonban kiderül, hogy nem.


Fotók: Barakonyi Szabolcs

A nálunk Afrikai szeretők címen futó könyv írónője, a svájci-német származású Corinne Hofmann a nyolcvanas évek végén huszonhét évesen, biztos saját egzisztenciával rendelkező, önálló fiatal nőként afrikai szafarira utazott vőlegényével. Ha akkor hazajön, nyilván következett volna a házasság, közös üzleti tervek, gyerekvállalás óraműpontos kiszámíthatósága, csakhogy Hofmann nem jött haza: beleszaladt ugyanis egy jótestű bennszülöttbe, akinek látványa azonnal szerelmi transzba ejtette. A történet ettől kezdve túlhabzó, mint egy szappanopera: tisztes svájci polgárlány felrúgja párkapcsolatát és addigi életét, és követi új szerelmét a poros bozótba. Aztán csodálkozik: a bozótban ugyanis teljesen máshogy mennek a dolgok, mint Svájcban.

Emancipáció a kőkorszakban

Ha azt hittük, a film rendezőnőjének tévedése, hogy a film egy színes-szagos és végtelenül közhelyes Afrika-képeslap lett, a könyvből kiderül, hogy a magát hirtelen nemi gerjedelemből fehér maszájjá átképző írónő maga az, akinek lövése sem volt, mibe ugrik bele. Az persze nem róható fel neki, hogy nem sejtette, milyen egy maszáj harcos feleségének lenni - húzós, hisz a bozótban nincs fürdőszoba, a férj pedig még sose hallott a női orgazmusról -, hanem hogy maga Afrika is olyan idegen számára, mintha nem is Európából, de egyenesen a Holdról érkezett volna oda. Ez még mindig megbocsátható volna, elvégre más sem folytat antropológiai kutatásokat egy nyaralás előtt, ő azonban házasságának négy éve alatt sem mutat különösebb fejlődést férje népének életmódja, gondolkodása és tradíciói megértésében.

Az általa felvázolt kép szerint Afrika lakóit érthetetlen hiedelmek és motivációk vezérlik, gyerekesek, kiszámíthatatlanok, pénzéhesek és korruptak - bár a pénz értékével mintha nem is volnának igazán tisztában -, ő pedig folyamatos fájdalmas kudarcként élte meg, hogy hosszas próbálkozásai ellenére sem tudja őket megnevelni. Az ifjú naiva problémamegoldási képességei ráadásul európai szemmel nézve sem állnak a helyzet magaslatán: nem szerencsés például egy, a nőket a kecskék mögé rangsoroló társadalomban, ha az asszony folyamatosan férje helyett intézkedve próbál érvényt szerezni vélt vagy valós igazának. Hofmann négy évig küzd azzal is, hogy a kőkorszaki társadalmi szerkezetben élő nép torkán lenyomja az európai kultúra emancipációs törekvéseit - eközben gyereket szül, maláriát kap, bolttal próbálkozik és csődbe megy vele -, majd miután a szerelem elmúlt, úgy dönt, elege van az egészből, és kislányával együtt hazaszökik Svájcba.

Mégis

A könyvet azonban minden hibája ellenére is érdemes lehet elolvasni, feltéve, ha az olvasó kellően türelmes és túlteszi magát Hofmann naivitásán. Afrika valódi arcát ugyanis fizetett turistautakon kevesen ismerhetik meg testközelből, a Discovery Channelen pedig szintén nem az emberi történetek, hanem a távolságtartó megfigyelés nézőpontja érvényesül. Ha azonban az olvasó kicsit is több rálátással rendelkezik a világra, mint a szerelemtől akkoriban holdkóros ifjú naiva, aki sokszor maga sincs tisztában a vele történő dolgok okaival, Hofmann mozaikjaiból könnyedén összerakhatja, mi lehet a valóság vagy a magyarázat az események hátterében.

Interjú Corinne Hofmannal

Az írónő tizennégy éve adta fel népnevelési elképzeléseit és szökött vissza férje folyamatos féltékenykedése elől Svájcba közös gyerekükkel. Az élményeiből írott, nálunk Afrikai szeretők címen kiadott könyv bestseller lett, a könyvből készült, Fehér maszáj című filmet pedig csütörtöktől játsszák a hazai mozik, ennek alkalmából beszélgettünk vele. Most már nem annyira naiv.

Index: Már a filmet látva is az jutott először eszembe, ami most a könyvet olvasva megerősödött: mai fejjel nem gondolja, hogy hihetetlenül naiv volt, amikor mindent félredobva így beleugrott ebbe a kalandba?

Corinne Hofmann: Ha az embert megtalálja egy ilyen egy ilyen hihetetlenül elsöprő és megrázó szerelem, akkor nincs más választása, mint követni ezt az érzést. Ha megijed tőle, és úgy dönt, hogy nem éli meg, akkor elmagányosodik. Sokan mondják, hogy naiv voltam, de ez nem igaz. Ez az érzés annyira erőssé tett, annyira nem tudott semmi megrázni, hogy muszáj volt végigcsinálnom. Nem gondolkoztam: úgy éltem meg ezt az időszakot, mintha hipnotizáltak volna.

Az ember sokszor emberfeletti erőt tud meríteni egy ilyen szerelemből. Másrészt azt is tudja, hogy neki magának kell megoldania mindent, mert senki nincs, akire számíthatna.

Ezt eléggé nehezíthette, hogy maszáj férje, Lketinga kultúrájában a nőknek nem erősnek, hanem alázatosnak kell lenniük.

Engem, mint fehér asszonyt szerencsére máshogy kezeltek, olyan dolgokat is megtehettem, amiket benszülött nők nem. Az például, hogy én a férjemmel együtt ehettem, egész forradalmi reform volt, hiszen náluk a férfiak és nők csakis szigorúan elkülönítve étkezhetnek. Ugyanakkor az is igaz, hogy sokszor nagyon dühös voltam rájuk: hogy lehet, hogy nem fogják fel, hogy ez vagy az nem mehet így?! Ilyen volt, amikor például a férjem elment megkeresni a két eltűnt kecskéjét, miközben egy szülő nőt kellett volna kórházba vinnem. Ő akkor úgy indokolta: "nem az én feleségem, viszont az én kecském".


Ez a jelenet a filmben és a könyvben is nagy hangsúlyt kap. Ez lett volna az a pont, amikor először felmerült Önben, hogy talán mégsem lehet gyökeresen megváltoztatni a férje gondolkodásmódját?

Én ekkor nagyon csalódott voltam, mert a férjem egyébként nagyon segítőkész volt velem, sőt sokszor akár vétett is az ottani kultúra és szabályok ellen az érdekemben. Ez az eset talán azért volt ilyen fontos, azért érintett mélyen, mert magam is akkor vártam a gyermekünket, és úgy éreztem, mintha személyesen engem hagyott volna cserben. De akkor még nem gondoltam, hogy ez valaminek a jele: a gyerekemet vártam, örültem neki, és emiatt ezt is le tudtam nyelni.

Találkozott a férjével azóta, hogy akkor elmenekült tőle?

Igen, két évvel ezelőtt, tizennégy évvel a történtek után láttam őt viszont. Arra számítottam, hogy szemrehányásokat kapok majd, de ehelyett a falu közepén várt rám, és az egész falu szemeláttára átölelt. Mindezt egy olyan népnél, ahol nem szokás a gyengédség ilyenfajta kinyilvánítása - nagyon meglepett és nagyon mélyen megérintett.

A történet hatása az Ön életére egyértelmű. Most, hogy találkozott a férjével, mit gondol, az Önök házassága mennyiben változtatta meg az ő életét? Jobban megérti most már Önt?

Ő is változott, talán már nem olyan robbanékony, mint akkoriban volt, és úgy érzem, sajnálja is a viselkedését. Ezt inkább csak érzem, mert nem is nagyon akar beszélni az akkor történtekről. Azt mondta, "Felejtsük el a legutolsó időket. Akkor crazy voltam, és ha most beszélünk róla, megint crazy leszek". Láttam, hogy tényleg bánja, és mikor elbúcsúztunk, azt is éreztem, hogy szomorú, és talán örült is volna, ha maradok. De részemről a szerelem már elmúlt.

Közös lányuk, Naipiri alig volt több mint két éves, amikor otthagyták Afrikát. Ő találkozott már azóta az édesapjával és az afrikai rokonsággal?


Naipiri most 16 és fél éves, de csak 18 éves kora után látogathatja meg az édesapja családját, mert nem biztos, hogy vissza tudna jönni. A fiú első lánygyerekét ugyanis a maszájoknál a nagymama kapja meg, hogy legyen, aki öreg korában segít neki, tehát Naipiri a törvényeik szerint az ő fennhatósága alá tartozik. 18 éves kora után viszont már saját maga dönthet, akkor utazhat majd, de úgy érzem, most még amúgy sem volna érett a dologra. Érdekes módon pont a nagymamára, a volt férjem édesanyjára kíváncsi leginkább, vele érez hasonlóságot.

Van egyébként jelentése a maszájoknál a neveknek?

Igen, a Naipiri csinosat, szépet jelent, a férjem neve, Lketinga pedig azt, hogy "aki az oroszlánnal harcolt". Ő volt ugyanis az utolsó generáció, akiknek még el kellett ejtenie egy oroszlánt ahhoz, hogy harcossá avassák, ez ma már tiltott. Én nem kaptam tőlük maszáj nevet, Corinne-nak szólítottak, illetve a kislányom megszületése után még Mama Naipiriként. A maszájoknál egyébként a férj és feleség nem szólíthatja meg nevén egymást, csak úgy, hogy "férj" és "asszony", esetleg négyszemközt becenéven, amit persze én is kaptam a férjemtől, de ez hadd maradjon az én titkom. A könyv eredeti címe egyébként, a "Mzungu massai" (fehér maszáj) még egy olyan megszólítás, amit szintén nekem tartottak fenn, a családban nem, de mindenhol máshol, még a hivatalokban is így hívtak.

A könyv az ön búcsúleveleivel ér véget, amiket az ottmaradt barátoknak, családtagoknak írt. A férjének írott levelet viszont nem látok köztük, és a válaszokat sem olvashatjuk, miért? Semmi kapcsolata nem volt velük egész a két évvel ezelőtti visszatéréséig?

De igen, volt, hiszen közben a férjemtől például hivatalosan el is váltam. De erről bővebben majd a második könyvemben lehet majd olvasni.