Ambrus
-7 °C
3 °C

'Én akartam lenni Mr. Politikus Punk Rock Csávó'

2004.05.29. 16:00
Másfél évvel eredeti publikálása után magyarul is megjelentek a Nirvana tíz évvel ezelőtt öngyilkos lett énekesének naplói, melyekből nem csak a zenekar és a frontember életéből ismerhetünk meg - néha túlságosan is - személyes részleteket, de kiderül az is, hogy a tápláléklánc csúcsa a fehér, bivalyerős, céges, macho férfi, illetve hogy Jimmy Carter nemcsak a mogyorót szereti, de őszinte, okos, jó ember.
Mindig is gondban voltam a nyilvánosságra hozott, de eredetileg nem a nyilvánosságnak szánt írásokkal, például József Attila szabad ötleteit sem olvastam végig, aztán később el is ajándékoztam a könyvet. Kurt Cobain egykori felesége, Courtney Love sem lett szimpatikusabb attól, hogy kiadta elhunyt férje privát füzeteit, kis rosszindulattal arra is gyanakodhatnánk, hogy zenekarának, a Hole-nak a szerencsétlenkedései továbbra sem termelnek súlyos profitot. Ha választhatott volna, valószínűleg Cobain nem ismerteti meg a világot gimis öngyilkossági kísérleteinek sztorijaival (például mikor két betondarabbal a lábán és a hasán lefeküdt a sínekre, de a vonat a szomszéd vágányon haladt el) vagy heroinos kálváriájának dokumentálásával ("Le kellett mondanunk pár fellépést, mert a fájdalom miatt mozdulatlanul feküdtem a fürdőszobapadlón, és vizet és vért hánytam. Szó szerint halálosan éhes voltam. A súlyom lement hatvan kiló alá.") De nem választhatott, ugye.

Ha mindezen egy nagy levegővel túltesszük magunkat, akkor viszont elég hamar beleveszhetünk a múlt század utolsó, jobb híján seattle-i rocknak vagy grunge-nak nevezett rockmozgalmának belsős információiba, egész olyan mélységekig, hogy hogyan célszerű beállítani a mikrofonokat felvételkor, vagy hogy milyen gondolatok inspirálták az utolsó lemez, az In Utero szövegeit. Nekem például csak most, a videóklipötleteket olvasva esett le, hogy a Heart Shaped Box klipjében - ez az első és utolsó nagyobb költségvetésű, igazán MTV-sen kivitelezett Nirvana-videó - egy Ku Klux Klan-csuklyát fúj ide-oda a szél.

A naplókat eredetileg 2002 novemberében publikálták, a négy és félezerért kínált magyar változatban az eredeti spirálfüzetek másolatai, és minden oldalon a szövegek fordításai szerepelnek. Kurt Cobaintől egyébként több mint húsz ilyen füzet maradt meg, amit halála óta egy széfben tároltak.

A szövegben Cobain a dalszöveg-kezdemények, a kiadóknak írt levelek piszkozatai ("Tisztában vagyunk vele, hogy létezett a hatvanas években egy Nirvana nevű együttes, de ne keverjenek össze minket velük, mert kibaszott kurva szarok") mellett sokat foglalkozik társadalmi és hatalmi kérdésekkel, például többször visszatér arra, hogy az "osztályizmust" a szexizmus határozza meg, mert a tápláléklánc csúcsa a "fehér, bivalyerős, céges, macho férfi", így "a többi izmus kiterjesztése érdekében a szexizmust szét kell robbantani". Neki a punk rock is az osztályharc egy eszköze, sőt szerinte nem is biztos, hogy a békés forradalom lenne a megoldás a velejéig romlott rendszer megdöntésére, mint John Lennonnál (akit egyébként saját bevallása szerint bálványozott). Az is kiderül, hogy a zenekar arculata szándékoltan, tudatosan anyagiasság- és fogyasztásellenes, a Smeles Like Teen Spirit klipjében például erdetileg egy plázában randalíroztak volna "punk rock dühvel".

A Ku-Klux Klan, a keresztény jobboldal és a műhippi-generáció is rendszeresen megkapja a magáét, és többször megemlítődik az is, hogy Jimmy Carter nemcsak a mogyorót szereti, de őszinte, okos, jó ember.

Emellett vannak persze mulatságos részletek is a feljegyzések között, például az a történet, amikor Kurt és Chris Novoselic, a zenekar basszusgitárosa betrippezve egy éjszakát azzal töltöttek, hogy széttörjenek Chris lemezgyűjteményéből körülbelül 250 "szarnak" ítélt darabot (többek között Eagles- és Carpenters-korongokat), ami után Chris "megtisztultnak és felvillanyozottnak" érezte magát. De az is hihetelen például, hogy Kurt Cobainre kellett várni, hogy valaki végre lerajzolja Elvis Coopert, csillogós-hosszúgalléros szerkóban, kifestett szemmel és kígyóval a nyakában.

A könyv legjobb része mindemellett az utolsó tizenöt oldal, a jegyzetek, melyekből mondjuk négyszer ennyit is el bírtam volna viselni. A néhol szubjektív magyarázatokat az egyik fordító, Nádori Péter írta. Azt ugyan kicsit szomorúnak találtam - lehet persze, hogy csak a könyv célcsoportjának életkora miatt van, de akkor is -, hogy Nádori szerint a Guns N' Roses, az AC/DC vagy a Sonic Youth mibenlétét, vagy azt, hogy kicsoda Jimi Hendrix, meg kell magyarázni. A Beatles-jegyzet azonban ("Népszerű liverpooli fiúzenekar, 1962 és 1970 között jelentettek meg felvételeket"), a könnyű Phil Collins-fikázás ("Ha Sting és/vagy Elton John nem ér rá, mindig ő énekel a Walt Disney-rajzfilmekben"), illetve a "hajmetál" szó gyakori használata ezt megbocsáthatóvá teszi. Kár, hogy a magyar underground mitológiába beépült 1989 novemberi budapesti Nirvana-koncertről nem esik szó a kötetben.