A XXXL-es harcsabajusz tulajdonosa

2000.11.27. 18:21
Salvador Dali, a szürrealisták (jogosan) öntelt varázslója és (ál)arisztokratikus figurája nem hazudott, amikor azt mondotta : Én vagyok a XX. század egyik legnagyobb géniusza!

Dali, aki már gyermekkora - vagy talán születése - óta vakon hitt tulajdon lángelméjének csalhatatlanságában, a közösségből kiemelkedő egyén isteni elhivatottságában, nem más, mint a művészi "én" komplexusának szenvedő alanya, aki lehetetlent nem ismerő ötleteit sokkal klasszikusabb eszközökkel valósította meg, mint amit például a duchamp-i koncepció feltételez.

Salvador Dali az öntelt varázsló
Az egyén alkotóerejének társadalmi elismerését célzó duchamp-i vizsgálatok mutattak rá elsőként a művészi "én" kitörési hajlamainak felbecsülhetetlen jelentőségére századunk művészetének végső alakulása tekintetében, ennek a sokszor nagyon is kíméletlen és őrült futamnak egyik első beállósa pedig a lelke mélyén szégyenlős és flegma Dali volt. Az az ember, akinek az ágybavizelés és a bűzben való kéjelgés volt az egyik legszebb és legmaradandóbb gyermekkori élménye, s aki élete folyamán a koprológiát egy különleges művészetelmélet érvényesítésével összhangban a következő vallomás erejéig tette magáévá: "Borzadok azoktól a színektől, amelyek ellentétesek az emberi ürülék színével".

Az "én" szerepének hangsúlyozása és túllicitálása már a korai Dali esetében is arra volt hivatva, hogy a középszerű értékek és a személytelenség világában, valamint a társadalom és a művészet hierarchiájában biztosítsa az egyén különleges helyzetét. Az alkotói etika szerényebb, mértékletesebb dimenzióiban ténykedő művészek mezőnyétől való cinikus elrugaszkodás Dalinál festészeti és szobrászati - sőt, később építészeti, filmművészeti, divattervezői, bútortervezési és viselkedésművészeti - eszközök révén, lényegében a klasszika fegyvertárával valósult meg. Ellentétben Duchamp-nal, akinél mindez a manuális technika radikális elvetésében nyilvánult meg; gondolati műveleteit immár lehetetlen volt akár a festészet, akár a szobrászat tárgykörébe sorolni.

"Dali képzelgései és alkotásai vita tárgyát képezhetik, ám kétségtelen, hogy nézetei és egész személyisége nélkülözik az emberi lény iránti alapvető tiszteletet", állapítja meg George Orwell. Az "Egy zseni naplója" és a "Salvador Dali titkos élete" című könyvek - a többi önéletrajzi jegyzethez hasonlóan - hemzsegnek a túlzásoktól, szépítésektől és öndicsőítő megállapításoktól. Bukásról, tévelygésről, bűnről - minden emberi élet velejárójáról - azonban egy szó sem esik. Egy olyan életalakítás van előttünk, melynek alanya a törvényes, szabályos kereteken, sőt a társadalmi normák sokadszori mellőzésével avatta magát lángelmévé és látnokká. Az őrültség, a szadizmus, a perverzitás és a paranoia orvosi tüneteit gyermekkora óta hordozta magán.

Önarckép
Dali őrült képzelgéseinek és ötleteinek vonulatában jelentkezett később az a néhány név, akiket az individuális lelki behatások levezetésének az előbbivel összevethető agresszív csoportjába lehet sorolni. Ők olyan értelemben erőszakosak, hogy az alkotók nagy részének pályaképén (és kicsit a sajátjukén is) okulva immár nem engedték magukat át a művészeti rendszer totális irányításának, hanem függetlenedtek, önmaguk vették kezükbe a sorsukat, mivel ők gyakoroltak hatást a műkereskedelemre, a kritikára, a kiállítói politikára, a műtörténetírásra stb. Többek között az öntörténetiesítés pápájának is nevezhető G.A. Cavelliniről van szó, aki - miután egyéni alkotói törekvései a festészetben kudarcot vallottak - a reklám erejével tört a halhatatlanságba. Ide tartozik a művészi nézeteit szöveges alakban közlő Ben Vautier is, aki nyíltan vallja, hogy kifejezetten a dicsőség miatt állít ki, a kiállított mű pedig lényegében nem más, mint a dicsőség utáni vágy szinonímája. Vagy itt van a másik nagy egyéniség, Salvo, aki anyagi műtárgyak megtagadásán túlmenően már ki sem állít, nevét és fotóját csak a katalógusok regisztrálják.

Az öntörténiesítés e három nagyjának alkotói munkájához tehát kevésbé fűződik konkrét tevékenység vagy cselekvés, mint Dalinál, aki beteges kényszerérzeteit már gyermekkorában is kifinomult érzékenységgel vezette le. Dali viselkedéséhez ily módon rendszerint valamilyen reális, megfogható és megtapasztalható cselekvés járult: ötéves korában egy hasonkorú gyereket lelökött a függőhídról; egy évre rá élvezettel rúgott hároméves húga fejébe, huszonkilenc éves korában pedig véresre vert és taposott egy lányt. Az állatokkal szemben megnyilvánuló furcsa és egészségtelen magatartása is elég korán, már ötéves korában megnyilvánult, amikor konzervdobozba zárt egy sebesült bőregeret, melyet később elleptek a hangyák, ő pedig hangyástól együtt a szájába gyömöszölte a már rothadásnak indult állattetemet. Érettebb éveiben megnyilvánuló nekrofil hajlamai ettől valamivel ismertebbek, mert szinte rányomják bélyegüket szürrealista vásznaira.

Túlzás lenne azonban azt mondani, hogy Dali viselkedését teljes egészében a beteges kényszerérzetek határozzák meg, attól eltekintve, hogy a nála tapasztalható, orvosilag is bizonyítható elferdülések művészeti kontextusba ágyazásához talán senki sem értett úgy, mint ő. Hangsúlyozni kell azonban, hogy megbotránkoztató cselekvésmeneteinek kivétel nélkül a művészi ego komplexusai adtak tápot, közülük azonban egy sem nyújtott végső kielégülést, csendes megnyugvást. Dali élni tudott az önkényesen kialakított kiváltságos helyzettel, tudniillik hogy egy bizonyos határon túl már mindent szabad, már minden meg van engedve. Amikor már létezik határ.