A két alkotó munkái - pedig első ránézésre alig vesszük észre - szervesen kapcsolódnak egymáshoz, kiegészítik egymást. Saxon-Szász a képből, Bak a hangból indul ki, de mindketten túllépnek választott területük határain. Tudományos alapokra helyezkedve: Saxon-Szász kutatásaiba a káoszelméletet és a fraktálgeometriát vonja be, de a szubjektív elemek beépítésével (például a Dimenzióantennák esetében) kitör a mértani korlátok közül.
Beke Lászlót idézve: "annak az alapélménynek a kifejezésére törekszik, hogy a világegyetem szerkezetében lenyűgöző rend uralkodik, s a rendszer a végtelenül kicsi (nano) dimenzió-struktúráktól a végtelen nagyokig (giga) terjed. Egyazon végtelen folyamat kiemelt részei vagyunk mindannyian, e folyamatnak a konkretizációi az egyes művek is."
A vizuális élmények közepette Eléonore Bak egyik hangszobrát halljuk. Helyváltoztatáskor a hang módosul - összhatásként a látogató az absztrakt, "polidimenzionális" univerzum mélyebb rétegeibe merül alá, rejtettebb összefüggéseire döbben rá.
A másik kiállító-teremben járva arról győződhetünk meg, hogy a hangok mennyire sokféleképpen jeleníthetők meg plasztikailag: a természetes térből kialakított tájként, kartográfiailag, (számomra a legizgalmasabban, a legkonkrétabban) földként vizualizálva, vagy "vizuális partitúraként", például egy különös akusztikájú forrás formájában. Az alkotóra hivatkozva: "a zaj már nem zaj, sőt, ellenkezőleg. Egy hang a másik hang fonala vagy eseménye, a terjedés pedig keresztezéshez vezet. Szeretnék egy "in situ generátort" létrehozni, felidézni az élőt, a közönséget mozgásra bírni, többhangzású, hallható tereket, párbeszédet létrehozni a természetes és a mesterséges között."
A "táj" és a "dimenzió" mindkét művésznél a természetesre, a természetre is utal. Látható hangokra, hallható terekre.
A kiállítás megtekinthető: Francia Intézet, Bp., Fő u. 17., január 22. - február 18.