Meghalt a gyilkos mezők túlélője

65 éves korában hasnyálmirigyrák vitte el Dith Prant (wikipedia szócikk), a The New York Times kambodzsai származású fotóriporterét, a vörös khmerek népirtásának egyik leghíresebb túlélőjét, akiről Oscar-díjas film is készült. Dith Pran vasárnap reggel halt meg New Jerseyben, jelentette be újságíró kollégája, Sydney Schanberg. A fotós orvosai három hónappal ezelőtt diagnosztizálták a halálos betegséget.

A fotóriporter 1942. szeptember 27-én született Siam Reapban, a híres angkori templomok közelében fekvő észak-kambodzsai városban. Megtanult angolul és franciául, és kezdetben az éppen csak kibontakozó turizmusban dolgozott. A vietnami háború kirobbanásakor háborús tudósítónak, újságírónak és fotóriporternek állt, majd a kambodzsai polgárháborúról 1972-től 1975-ig a The New York Timesnak tudósító Schanberg tolmácsa és helyi segítője lett. Sydney Schanberget kambodzsai munkájáért Pulitzer-díjjal tüntették ki.

Dith Pran az újságíróval együtt élte át a vörös khmerek 1975-ös hatalomátvételét, csak míg az amerikai állampolgárságú kollégájának sikerült elmenekülnie, az értelmiséginek számító Dith Prant munkatáborba hurcolták, ahonnan négy év után sikerült csak megszöknie. 1979-ben átjutott a thaiföldi határon, majd az Egyesült Államokba utazott, ahol végre találkozhatott feleségével és Sydney Schanberggel. 1980-ban a The New York Times alkalmazásba vette és attól fogva fotóriporterként dolgozott egészen az utóbbi évekig.

Dith Pran rabságáról és drámai meneküléséről Schanberg könyvet írt. Ennek alapján készült a Gyilkos mezők (The Killing Fields) című filmdráma, Sam Waterston (Sydney Schanberg, újságíró), John Malkovich (Al Rockoff, fotóriporter) és Haing S. Ngor (Dith Pran) főszereplésével. Roland Joffé 1984-ben bemutatott alkotását 1985-ben hét Oscar-díjra jelölték és hármat el is nyert: a legjobb operatőr és legjobb vágás díja mellett, Haing S. Ngor játékát a "Legjobb férfi mellékszereplő" díjával értékelték nagyra. Az amerikai állampolgár Haing S. Ngort 1996 februárjában, 49 éves korában Los Angeles-i háza előtt agyonlőtték.

Schanberget többen kritizálták azért, hogy újságírói munkája közben nagyban kihasználta kambodzsai kollégáját, majd amikor igazán forróvá vált a lába alatt a a talaj (azaz amikor a vörös khmerek elfoglalták a fővárost, Phnom Penht és letartóztatták a munkájukat végző sajtósokat), nem tett meg mindent Dith Pran kimenekítéséért. Sorsára, a vörös khmerek karmai közt hagyta a fotóst, a kollégát, aki a közös munka után elmesélhetetlen borzalmaknak volt átélője, miközben amerikai kollégája Pulitzer-díjat söpört be ugyanezért.

Mások szerint viszont Schanberg könyvében korrektül elismeri gyengeségét és ír a hatalmas lelkiismeret-furdalásról, ami a káoszba süllyedt délkelet-ázsiai ország pánikszerű elhagyása után gyötörte, és mindez a filmből is őszintén kiderül.

Ma már egyre szélesebb körben ismeretes, hogy az agrárutópikus állam megteremtésén dolgozó, a kommunizmust nacionalizmussal vegyítő ideológia nevében a Pol Pot vezette vörös khmerek új időszámítást kezdtek, a nulla évben pedig eltöröltek minden addig működő intézményt, a kereskedelemtől kezdve, a bankokon, egészségügyön, oktatáson, valláson keresztül egészen a családig - a gyerekek többségét például elszakították szüleiktől és az új ideológiának megfelelő közösségekbe kényszerítették őket, katonává vagy bárhová küldhető munkássá nevelve őket.

A vörös khmerek Kambodzsa - vagy ahogy ők nevezték: a Demokratikus Kampucsea - hétmillió lakosából két-, más források szerint közel hárommilliót - csecsemőket, gyerekeket, nőket, öregeket egyaránt -, mészároltak le, részben titkos katonai börtönökben, kínzások és kényszervallatások után. A városi értelmiséget, a nemzetiségieket vidéki kényszermunkatáborokba hurcolták, ahol az embertelen körülmények között agyondolgoztatott munkások szinte kivétel nélkül előbb-utóbb belehaltak vagy az éhezésbe, vagy a változatos betegségekbe, vagy a mindennapos, rutinszerű kivégzésekbe.

A halottak - egész családok a rokonság utolsó tagjáig bezárólag - jeltelen tömegsírokba, sőt gyakran csak a rizsföldek árkaiba kerültek, a megdöbbentő, több milliós népirtás számainak pontos megadása így ma is szinte lehetetlennek látszik. "A hullákat egymás hegyire-hátára hányták a vizes árkokban, és pontosan lehetett tudni, hogy hol vannak a gyilkos mezők, mert a fű ott mindig sokkal magasabbra nőtt és zöldebben virított a holttestek fölött" - írja Schanberg könyvében.

Dith Pran fotóriporteri munkája mellett a khmer holokauszt túlélőjeként életét a kambodzsai népirtás körülményeinek feltárásának szentelte (vörös khmerek több mint 50 rokonát, köztük apját és négy testvérét ölték meg, csupán egy lánytestvére élte túl a borzalmakat). Dith Pran haláláig azon dolgozott, hogy a világ megismerje és ne felejtse el a kambodzsai lakosság egyharmadának húsz évvel ezelőtti kiirtását, és hogy a felelős vörös khmer vezetőket felelősségre vonják. (A folyamat lassan halad, az ENSZ felügyelte nemzetközi bíróság 2007 végén kezdte meg az első vörös khmer vezető meghallgatását.)

"Egyszemélyes kereszteshadjárat vagyok. Azokért szólok, akik nem élték túl és azokért akik még most is szenvednek" - vallotta magáról a fotográfus. "Csakúgy mint egyik példaképem, Elie Wiesel, aki a zsidó holokauszt rettenetére hívta fel a világ figyelmét, én a kambodzsai holokausztra próbálom ráébreszteni a világot, mert mindezen tragédiáknak egyetemes jelentősége van" - fogalmazott Dith Pran. "Az életmentés életem része. Nem tartom magam se politikusnak, se hősnek. Hírmondó vagyok. Ha Kambodzsa fennmaradásra van szánva, akkor sok segítő hangra van szüksége."