Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!„Sokkal inkább veszteném el egyik napról a másikra a tudásomat, mint a gyerekkori emlékeimet, mert azok pótolhatatlanok” – mondta pénteki sajtótájékoztatóján Umberto Eco, miután elmesélte, hogy új regénye megírása után azt tanácsolta külföldi kiadóinak, hogy ne jelentessék meg azt. (A sajtótájékoztatóról részletesen a Literán >>>)
Az író legutóbbi regényének, az olaszul egyébként már két éve megjelent Loana királynő titokzatos tüzének itthoni bemutatója alkalmából látogatott Magyarországra, a a XIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként.
A kilencvenes évek elején játszódó történet főszereplője Yambo, a Milánóban élő antikvárius, aki egy balesetben elveszti az emlékezetét, ebből adódóan nem tudja se a saját nevét, se az őt körülvevő személyeket nem ismeri meg, viszont emlékszik Napóleonra, tud vezetni, és felismer egy doboz sütit. Felesége végül rábeszéli, hogy utazzon el gyerekkori emlékeinek helyszínére, a vidéki házba, melynek padlásán Yambo az ott talált kisiskolás füzetek, régi lemezek, képregények, magazinok, egy 16 éves lány fotója és Flash Gordon segítségével, hangok és illatok útján rekonstruálja ifjúkorát, felépítve ezáltal későbbi életét, hogy aztán egy újabb váratlan fordulat következtében újra megkérdőjeleződjön, vagy legalábbis átértékelődjön mindennek az értelme.
A 75 éves Umberto Eco ötödik és egyértelműen legszemélyesebb regényének különlegessége, hogy „képeskönyv”: szövegében Yambo, valamint Eco fiatalkorának (a címben szereplő „Loana tüze” a szerző gyerekkorának egyik képesalbumából származik) népszerű kultúrája vizuális formában is megelevenedik különféle képek, kivonatok, áttételek formájában.
A tömegkultúra mindig is meghatározó eleme volt Eco munkásságának. Még mielőtt világhírű regényíró vált volna belőle 1980-ban (ekkor született a Rózsa neve), Ecót már igen széles körben ismertté tette tudományos, illetve publicisztikai munkássága. Első nagyobb visszhangot kiváltó munkája az 1962-es Nyitott mű volt, melynek erősen esztétikai jellege későbbi írásaiban egyre inkább a szemiotika, azaz a jel és jelentés kapcsolatrendszerének és a (tömeg)kommunikáció tudományának irányába tolódott.
Eco az elsők között volt a hatvanas és hetvenes években, aki tudományos szinten foglalkozott olyan, a tudomány szempontjából korábban illegitimnek tartott témákkal, mint a képregény, a tömegfilm vagy a televízió. A dolgok tényleges működésének, hatásmechanizmusainak (nem pedig azok önkényes minőségi besorolásának) a vizsgálata volt az, ami aztán az olasz szemiológusban kivételes írói vénával és az évek során felhalmozott hatalmas tudásanyaggal párosulva olyan sikertörténetek megalkotásához vezetett, mint a Rózsa neve, vagy most a Loana királynő titokzatos tüze.
Az olasz író csütörtökön pódiumbeszélgetésen is részt vett, melyen az Európa Kiadó igazgatója és nem utolsósorban a szerző eddigi regényeinek (A rózsa neve, A Foucault-inga, A tegnap szigete, Baudolino) és számos tanulmányának fordítója, Barna Imre beszélgetett vele, majd átvehette Demszky Gábor főpolgármestertől, Esterházy Péter átlagosan szellemes laudációját követően, a Budapest Nagydíjat.
Umberto Ecóról a beszélgetés első két percében kiderül, hogy 1972-ben járt már Magyarországon, és nagyon ízlett neki az erdélyi fatányéros, továbbá hogy jobban szeret fiatal fórumokon megjelenni, mert ott általában ötletesebbeket tudnak kérdezni. Eco tudja jól, hogy a Budapesti Könyvfesztivál „közönségtalálkozóján” regényíróként van jelen, nem pedig tudósként, és szemmel láthatóan igyekszik kikerülni a túlzottan technikai jellegű kérdéseket, illetve könnyed hangvételben, vérbeli mesélőként válaszol azokra. A beszélgetés kezdeti akadozása ellenére a kérdéseket feltevő Barna Imrével láthatóan jó viszonyban vannak, köztudott Ecóról, hogy tartja a kapcsolatot, és össze is dolgozik fordítóival.
Lassan kellemes anekdotázás veszi kezdetét az írás folyamatáról, Eco elmondja, hogy az európai irodalom mindig is nagyobb hatással volt rá, és gyakorlatilag az egyetlen olasz író, akivel azonosulni tud, az saját maga. Ezt a kijelentését természetesen hajlamosak sokan félreértelmezni. Szó esik képregényekről, Prágáról, Dublinról és '68-ról, valamint hogy a Rózsa neve egy arab kalózfordításának a címe Sex in the Monastery. Kiderül továbbá, hogy minden idők legnagyobb bejezetlen regényei Eco nyolcéves korában születtek, mikor címeket és borítókat talált ki, illusztrációkat készített hozzájuk, majd tíz oldal megírása után nem folytatta őket.
Eco kifejti azt is, hogy nem ért egyet azzal, hogy az írókat Európában egyfajta értelmiségi órákulumnak tartják. „Ha tűz gyullad ki a szobában, az értelmiségi dolga az, hogy eloltsa, nem pedig az, hogy nekiálljon verset szavalni” – mondja az olasz író, majd hozzáteszi, hogy nincs értelme Bushról írni, mert az amerikai elnök úgyse olvassa el, ezzel szemben a háborúról igenis van, mert azt viszont a fiatalok olvassák majd.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
