Tragédia a szobában

Megszokhatták a szomszédok az állandó üvöltözést, mert senki nem dörömböl be, amikor az anya hisztérikusan lánya életéért könyörög. Döbbenten ülök a szobában, és fogalmam sincs, hova fokozódhat mindez. Csöndben van az amúgy intelligens, technikatanár kinézetű férj is, csak a remegő kezén látszik, hogy bármelyik pillanatban robbanhat. A kijárat felé pillantok, de aztán egy váratlan közjáték kisüti az indulatokat. A lány földre veti magát, fetreng az apja előtt, zokog, az életéért könyörög.

A technikatanár láthatóan meghatódik, de aztán zavartan ismét a kötelességéről kezd beszélni: hogy ő mindezt megígérte, és amennyiben végre is hajtja, az istenek jó szelet adnak hajóinak, elvitorlázhat Trójáig, ahol majd jól megmutatja.

Huszonöt négyzetméter tragédia

A családi erőszakba torkolló eseményt harmincan figyelik megkövülten, senki nem szól, és a kényelmetlen ülőhelyen túl ez az egyetlen dolog, ami zavar. Nem mintha világmegváltó hevület lobogna bennem. A lakásszínház atmoszférája azonban annyira intenzív, hogy nehéz kívülállónak maradni. A rendezés viszont csak fellazította a néző-színész viszonyt, de nem bontja le a falat.

Ez egyébként nem nagy baj, inkább elvárás, ami szükségszerűen alakul ki azután, hogy a vendég a bérház kaputelefonján felcsönget, egy barátságos női hang instrukciói alapján felmegy az emeletre, ahol a háziasszony a körfolyosón integetve beljebb tessékeli, és egy fapadra mutatva hellyel kínálja. A lakó ezután elnézést kér, elvonul, majd egy színész és egy fiatal színésznő társaságában tér vissza, hogy aztán szinte azonnal megkezdődjön a dráma.

A lakásszínház egyik előnye, hogy huszonöt négyzetmétert könnyű megtölteni vibrálással, különösen, ha a néző a színész ököltávolságában van.

Rövid felvezetés után máris nyakig ülünk a trójai háborút megelőző zűrzavarban. A technikatanár (Menszátor Héresz Attila), aki egyébként Agamemnónt alakítja, gyorsan felvázolja Euripidész darabjának előzményeit: Agamemnón le akarja igázni Tróját, hogy kiszabadítsa bátyja feleségét, Helénát. Hajói azonban szél nélkül vesztegelnek, mert a király korábban megsértette Artemisz istennőt, aki csak akkor segít, ha feláldozza lányát.

Még gondolkodom, hogy akkor most ki kinek az ellensége, mikor kitör a balhé. Agamemnón áldozna, felesége érthetően ki van, lánya pedig szó szerint a padlón.

A szemtanúk döbbenten figyelnek, számomra meg nyilvánvalóvá válik, hogy a lakásszínház romantikája és intenzivitása nem működhet kiemelkedő színészek nélkül. Másfél méterről ugyanis lelepleződik az alibizés, a pillanatnyi kihagyás. Pláne, hogy az Iphigeneiát is játszó Vasvári Emese rendezése minimálisra redukálta a darabot.

Düh, félelem, kétségbeesés

Egyébként éppen minimalizmusa teszi magával ragadóvá a produkciót, pedig a szöveget nem profanizálták alternatív színházas módon: nincsenek vicces kiszólások, sem mai nyelvezet.

Maradt három szereplő és a történet váza. Pont annyi, hogy még érthetőek legyenek az érzelmi kitörések. Sőt, mintha a rendezés célja éppen az lenne, hogy ők hárman eljátszhassák a dühöt, a félelmet, a kétségbeesést és más kilengéseket.

A színészek hevületét tapasztalva valóban érthetetlen, miért nem kopognak a rendőrök, hogy elnézést, bejelentést kaptunk. Bár a nagy beleélés néha már túlzott fejremegésbe, szipogásba és egyéb teatralitásokba torkollik, a kreatív rendezést látva mégis megbocsátó vagyok. A játékot ugyanis nem korlátozza a szűk tér, sőt. A darab mintha két dimenzióba lenne vetítve, a színészek velünk szemben ülnek a padon. Amikor a karakterek a darabban megérintik egymást, akkor a színészek, egymás mellett ülve előre nyújtják kezüket. A párbeszédeknél pedig a nézővel szembe fordulva szólnak egymáshoz. Szinte illetlen, ahogy belebámulunk a konfliktus legközepébe.

A térbe csak a negyedik, misztikus szereplő lép ki, a színen időnként átvonuló, lusta szőrmacska, akinek szerepére még nem sikerült fényt deríteni. A megoldásban nyilván szerepet játszik, hogy perzsamacskáról van szó, egy görög darabban.