Bence
11 °C
25 °C

Öngyilkosság vagy showbiznisz

2007.07.03. 13:47
Az egyik legjobban futtatott kortárs magyar festő, akinek képére a New York-i Sotheby's-nél is licitáltak, életmű-kiállításon mutatja be harminc év munkáját. Kritikusunk szerint nem érdemes hajléktalanokat festeni.

"Mégsem egy hűvös múzeumban töltöm a szombatot" - állapítottam meg belépve Fehér László kiállítására, miközben a dekoratív festmények mögött felderengett, ahogy egy bolyhos vattacukorral a kezemben szaladok a strand sekély vizében.

Éreztem , hogy ezzel a programmal gyorsan végzek. A kortárs sztárfestő 2005-ös kiállításai óta ugyanis nem lépett újabb alkotói korszakába. A Ludwig múzeum retrospektív kiállítása az utóbbi évekből ismert, nagyméretű, piros, fekete, fehér vásznakkal indított. Úszó kislányok, padon napozó nők, kutyusok képeivel, amik egyébként jól passzolnak drága, olasz bőrkanapékhoz.

Sokkterápia

Nagyobb lakberendezési áruházak feltérképezésére alkalmas, határozott léptekkel indultam tehát a belső termek felé, hogy már az első fordulóban földbe gyökerezzen a lábam. A kedélyes közelmúlt után, minden átmenet nélkül, Fehér korai korszakával szembesültem.

Nem volt nyilvánvaló, hogy átgondolt, és kaján kurátori koncepció lökte a látogatót a mélyvízbe, vagy véletlen akasztgatták fel éppen ilyen sorrendben a képeket. Mindenesetre a hatás elementáris volt.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a festőt a hetvenes években még kevéssé érdekelték a műalkotás és az ülőgarnitúra harmóniájának kérdései. A korai, hiperrealista festmények inkább finom iróniával és pengeéles társadalomkritikával dolgoztak.

A Brigádnapló nagy méretben megfestett, fekete-fehér igazolványképeit, a metró ablakán kibámuló embermasszát (Földalatti) vagy a kispolgári paradicsom egy pillanatát (Életkép) egyébként csak azért nem lehetne eladni valami mai, fiatal tehetség munkájaként, mert jelenleg senki nem fest ilyen színvonalon. Empátia helyett pedig inkább a cinizmus megy.

Sárga

Vajon valaki egy üveg abszintot csempészett be nyugatról Fehér Lászlónak? - fogalmazódott meg bennem a kérdés a nyolcvanas évek munkáihoz érve. Fehér váratlanul elhagyta a hiperrealizmust, és elomló, vibráló, zaklatott tájképeket festett, amelyeken már megjelentek a védjegyének számító emberi kontúrok is.

Közben elfelejtettem a kiállítás szomorú végkifejletét, és naiv lelkesedéssel vetettem bele magam a festő egymást követő korszakaiba. A vibráló, expresszív tájképek után nagyot ütöttek a sárga időszak képei is, amiken magányos alakok egynemű, sárga felületek szélén néztek bele a sárga végtelenbe.

Fehér László ebben a metafizikus, sárga helyett később szürke, majd fekete alapszínű környezetben alkotta meg univerzumát. A közönyös végtelen előterében tevékenykedő, bizonytalan körvonalú figurák olyan erővel hívják elő a magány és elmúlás érzését, hogy Fehér képeiért érthető okokból lelkesedett az 1990-es Velencei Biennále közönsége.

A történelemből azonban tudható, hogy a fentiek megtapasztalása után két út áll az ember előtt. A drogok/öngyilkosság, vagy a showbiznisz. Nem lőjük le a poént, olvasson tovább.

Az ország legjobb napszemüvegfestője

Fehér a kilencvenes években ismét elővette a fekete-fehér fotókat, hogy újabb, érzékeny képeket készítsen. A sorozatból az Engelék Calabasasban az egyik markáns munka. Az ellenfényes kép remegő körvonalai beszippantottak a fülledt, trópusi délutánba, és egy belvárosi bérházban dobtak ki.

A Kapulajban című 1997-es, lebegő kompozíció lehetne még az előző korszak darabja, de valójában már előre mutat. Oda, ahol Fehér László branddé kovácsolja stílusjegyeit, hogy azok jól azonosítható, érhető és dekoratív festményekké álljanak össze.

A kilencvenes évek végén megjelentek a lazacszínű képek, amelyek pont úgy viszonyultak a sárga korszak alkotásaihoz, mint a zaklatott sárga a tetszetős tapétaszínhez. A munkák amúgy rendben vannak, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy Fehér azokat már mind elkészítette évtizedekkel azelőtt. Igaz, az alakok és szituációk akkor kevésbé voltak szerethetőek.

A stílus az ezredforduló után fordult a kereskedelmileg is igazolható irányba. A festő a feketét választotta alapszínnek, de ne ijedjünk meg, szó sincs tragikumról. Sőt. A feketének inkább a dekoratív hatása érvényesül. Előtte ragyogóbban, olyan művészi hatással jelennek meg a derűs, tiszta színekkel festett alakok.

A 2000 után készült képek markáns díszei lehetnek szinte bármilyen polgári, nagypolgári enteriőrnek, vagy igényes irodának. Fehér többszörösen bizonyítja azt is, hogy a magyar festők közül ő képes legjobban napszemüveget festeni.

Párhuzamosan kibontakozott a vajszínű portrévonal is, de ennek koncepcióján még nyilván csiszolnia kell a festőnek. Hiszen hajléktalanportrékat, legyenek bármilyen szépen kidolgozva, senki nem akaszt ki a nappalijába.