A fotó hamis

Japánok a magyar falanszterben

Mint a budapesti kultúrdömping által elvakított városlakónak, furcsa volt, hogy olyan helyeken is rendeznek kiállítást, mint például Dunaújváros. Nem, ez így nem igaz: tudtam, hogy létezik ott helytörténeti múzeum, sejtettem, hogy kis kutatómunkával rábukkanhatok a hajdani avar kori település agyagkorsóiból válogatott gyűjteményre, - de hogy egy trendi, a 90-es évek japán fotóművészetével foglalkozó kiállítás éppen Dunaújvárosban kap helyet, megdöbbentő volt.

Örültem, mert hát mégis van pezsgés a Fővároson túl, és azért is, mert a megnyitón meghallgathatom a Közép-Európai Gonzó-Gurut (KEGG), ahogy az ötvenes évek falanszter városában önmagától idéz, továbbá, mert volt ürügy, hogy autóba vágjuk magunkat, és irány a ködös dél.

Amikor két darab mandarinnal a táskánkban útnak indultunk, még nem tudtuk, hogy az egész több lesz, mint egy szimpla kiállítás. Ha már gonzónál tartunk, nem takargathatom, hogy az újságírás lényege a határ felszámolása szemlélő és tárgya közt. Semmi távolságtartás! Például a permetező, hideg eső is mellékes körülmény volt addig, míg ki nem szálltunk, hogy egy műanyagflakonnal elinduljunk valami benzinkút felé. A nyálkás sötétben megbúvó IFA-telep portásával sem ismerkedtünk volna meg, ha útközben nem fogy ki a benzin az autóból.

Poszt-popart alkotások

Megvolt hát a kellő ráhangolódás Vágvölgyi úr bevezetőjére és a japán fotóművészetre egyaránt. Mint később kiderült, az előbbire felesleges volt, mert lekéstük. Akkor érkeztünk a Vasmű út 12 szám alá, mikor már üres pezsgőspoharak egyensúlyoztak a műtárgyak mellett, és a T. látogatók Dj Cadik zenéjével aláfestve csevegtek szanaszét.

Hamarosan kiderült, hogy a kortárs japán fotóművészet igenis megérte a hosszú gyaloglást az autófényszórók által szabdalt ködben.

Fotó a térben

A dunaújvárosi kiállítóteremben beavatást kaptunk a leíró jellegű japán fotográfiába csakúgy, mint az azt meghaladó posztmodern víziókba és a mindkettőn túllépő dekonstruáló stílusba.

Ez utóbbi jegyében a képek egy része nem is a falakon kapott helyet, lévén, hogy azok a sík helyett a térben helyezkedtek el. Úgy tűnik, Japánban, ahol még ma is megkövezik azt, aki napi tizenötször nem csattintja el a fényképezőgépét, a fotó már nem az alkotói folyamat végterméke, inkább tárgya annak.

Mosolyognunk kell a hercig utcarészleteken, a körbezakatoló fotóvasúton

Itozaki Kimio és Morita Shingo alkotásai teljesítették mindannyiunk régi vágyát: megengedték, hogy megleshessük a fotó síkja mögötti világot. A két művész a mindennapi élet helyszíneit, újságosbódét, bérházakat kaptak le minden oldalról, hogy aztán a hajdani kekszes dobozok hátoldalának ,,kivágósaihoz" hasonlóan, térbeli idomokká barkácsolják a képeket. A magazinkultúra képi eszközeivel élő alkotások nemcsak, hogy áttörték a fotózás kétdimenziós határait, de lehetőséget adtak a minden japán lelkében rejtező aprólékos-szöszmötölni-vágyás kiteljesítéséhez is. A fényképfalú házak ablakain át szobákba pillanthattunk be, láthattuk amint a középkorú háziasszony pálcikával paradicsomos tésztát eszik.

Mosolyognunk kell a hercig utcarészleteken, a körbezakatoló fotóvasúton is, és mosolyunk vezet rá a művek apropójára: a térbe taszított fényképek ahelyett, hogy a valóságot rekonstruálnák kicsiben, inkább gyermekien naivnak tűntek. A fotóvároska elnagyolt és sematikus, de csak azért, mert ilyen maga a fotó is: kiemeli, amit a fényképész ki akar emelni, elhagyja, amit nem. A fénykép - legalábbis az a dokumentarista típus, amelyet a közvélemény a valóság tükrének tekint, és amely elemeiből a két japán művész is dolgozik - hiányos. A térbeli fotográfiák elgondolkodtatóak a sajtó és szociofotó mai kultuszát illetően. Önkéntelen kritikáját adják az éppen futó, a világot értő és profi (tehát hitelesnek titulált) módon megragadó sajtófotók budapesti kiállításnak.

Szőr-terem

Technikolor hátterek előtt pózoló idős, japán párt láthattunk, tigrismintás szőrrel borított napszemüvegekben

Dekonstrukció által megrontott tekintettel, fanyalogva szemléltük meg a Vasmű utcai galéria további két kiállítójának műveit. Szűk csigalépcsőn jutottunk le a Szőr-terembe, ahol technikolor hátterek előtt pózoló idős, japán párt láthattunk, tigrismintás szőrrel borított napszemüvegekben. A képeket a művész, Kazuna Iida, értő módon műszőrmével keretezte, maradéktalanul kiaknázva a műanyag azon tulajdonságát, hogy bármilyen színben előállítható.

A poszt-popartos alkotások után megtekintettük még Jun Mitsuhashi Benetton-reklámfotó utánérzésű képsorozatait. Talán nem véletlen, hogy éppen ezt a termet sötétítették el a rendezvényt lezáró buli számára. Miközben az érdeklődő közönség japán manga-animációkat csócsált, a Közép-Európai Gonzó-Guru (KEGG) pedig saját japán-filmjében merült el egy másik kivetítő mellett, mi a manipulált fotók közül kiléptünk a dunaújvárosi valóságba, ami véletlenül éppen úgy nézett ki, mint a japán fotóvároska: naiv, sematikus és elnagyolt. De ez már egy másik téma.