Koszos fotóstáskák, menekültek és Lamperth Mónika

A tömegben egyedül Lamperth Mónika vállán nem lógott hatalmas, drága és előírásosan koszlott fotóstáska. Úgy tűnt, hazai fotósoknak nem megjelenni Salgado világhírű Exodus-projektjének megnyitóján olyan, mintha Brad Pitt hiányozna Cannes-ból, vagy Michelle Wild egy erotika kiállításról.

A Ludwig Múzeumban hemzsegtek tehát a zsebes nadrágok és a szafari ingek, ami még hangsúlyosabbá tette a belügyminiszter asszony osztályfőnökkosztümjét, és a Salgado ügynökségének kérésére pirosra, zöldre és szürkére festett falak barokkos hangulatát. Meglepő módon ez utóbbi nem ütött el a képektől, talán azért, mert a kellem és a felkavaró téma kettőssége amúgy is jellemző a brazil fotográfus munkáira.

Exodus

Tekintse meg képeinket!

Az Exodus-sorozat a világ kríziszónáiban készült. Salgado 1993-tól 1999-ig követte fényképezőgépével a háborús, politikai, vallási okokból vagy egyszerűen az éhhalál elől menekülők, a kényszerből lakhelyet, országot változtatók sorsát. Felvételein tombol az erőszak, az elkeseredettség és a nyomor, ezek azonban csak akkor vágják mellbe a nézőt, ha egészen közel megy a képhez.

Távolról ugyanis a harmonikus kompozíciók, a sejtelmes árnyékok és súrlófények dominálnak, amelyek ipart és képzőt és művtörit végzett ismerőseim szerint szánt szándékkal közel csalják a nézőt a felvételhez, majd lőtávolba érve jó nagyot hatnak rá érzelmileg.

Miután az elfogult rajongók több oldalról is dühödt támadást intéztek ellenem, mert megjegyeztem, hogy Salgado képei igényes sajtófotók, kíváncsian vártam Lamperth Mónika megnyitóbeszédét.

Az empátia és a magyarok

A belügyminiszter asszony azonban jó érzékkel kerülte el a konfliktust, és nem a képekről, hanem a menekültekről ejtett szót. A menekültkérdés korunk súlyos problémája, amit mi magyarok átérzünk, hiszen nekünk megtanította a történelem, mi is az az empátia - mondta Lamperth Mónika. Igaz, utána megjegyezte, hogy ez a kiállítás azért fontos, mert segíthet leküzdeni a társadalmunkban élő előítéleteket és az idegengyűlöletet.

Tényként mindenesetre leszögezte, hogy a magyar menekültpolitikának köszönhetően hazánk több százezer balkáni menekültet fogadott be annak idején, amiről a témával foglakozók minden bizonnyal további érdekes részleteket meséltek volna el, ha szakértők is felszólalhattak volna az ügyben.

Világ- és helyiérdekű szenzációk

Ettől függetlenül Salgado háromszáz képből álló, monumentális kiállítása a csütörtökön kezdődő Fotóhónap igazi világszenzációja. Még akkor is, ha az egyhónapos esemény többi kiállítójának anyaga leginkább annyiban marad el a világsztárokétól, hogy alkotóik neve csak hazai viszonylatban ismert.

Klikk a képre!

Talán ennek jeleként Salgado mellett, a Ludwig Múzeumban nyílt kiállítása Benkő Imrének, aki az először odaítélt Magyar Fotóművészek Szövetségének Nagydíját vehette át csütörtökön.

Először tekinthető át az autonóm riportjai mellett werkfotóiról és a Beszélőbe készített munkáiról ismert Szilágyi Lenke életműve. A húsz év anyagából összeállított retrospektív kiállítás május végéig lesz látható az Ernst Múzeumban.

A forradalmi Le a Halászbástyával! címmel mutatja be Vancsó Zoltán Budapest képeit a MEO-ban. A humort és melankóliát keverő felvételek a fotós hasonló címet viselő albumának anyagát mutatják be. A könyv, amely Földes Andrásnak, az Index munkatársának írásaival Budapest kevéssé ismert oldalát mutatja meg, sajátos, vizuális performansz keretében is látható lesz a június 8-i megnyitón.

A város tematika jegyében szintén a MEO-ban nyílik meg a világhírű William Klein nagyszabású Párizs kiállítása. A francia művész fekete-fehér felvételeinek ellenpontjaként a másik teremben a képzőművészként ismert, szlovén származású Milorad Kristic színes Budapest-fotókkal mutatkozik be.

Az ínyenceknek Tono Stano Francia Intézetben rendezett kiállítására érdemes még ellátogatniuk. Az emberi test szépségét középpontba állító, fekete-fehér felvételek június 15-ig lesznek a falakon.