Katalin
3 °C
9 °C

Hollandia elsüllyed

2008.03.12. 22:34
Hollandiát cunami törli el a föld színéről, de szerencsére a magyarok mindenkit befogadnak. Közben a hollandokról kiderül, hogy egyáltalán nem nyitottak, a magyarokról pedig hogy szabadok. Vagy pont fordítva. A Keleti pályaudvari ideiglenes színpadon előadott Holland cunami az év egyik legfrissebb darabja lehet.

A Holand cunami után vigyorogva álltunk a Keleti pályaudvar eldugott, szürreális termében. A falakra szerelt, poros tükrök megsokszorozták a gipszstukkókat, és minket, akik sokadszorra ismételtük el különböző szavakkal, hogy remek előadás volt. A téma hamar kiüresedett, mert ennél mélyebbre nem jutottunk, úgyhogy szétszéledtünk. És nem azért, mert valami baj lett volna a háromszereplős előadással. Sőt. A tűpontos, és mégis könnyed, egyórás Holland cunami inkább annyira egyben volt, hogy nem lehetett mit kiemelni.

Nem a történet volt ugyanis emlékezetes, nem a színészek játszottak remekül, nem vicces volt, vagy látványos, és még csak nem is jól szórakoztunk. Ezek mind együtt voltak igazak, és ettől persze kialakult ott még valami. Mivel azonban nem politikai tanácsadó céget készülök bevezetni, forduljunk mégis a konkrétumok felé. A legegyszerűbb, ha a sztori irányából közelítünk.

Nézze meg, hogyan reagál a közönség!

A jórészt tengerszint alatt fekvő országot a globális felmelegedés és egy cunami vízzel teríti be, tudjuk meg egy Keleti pályaudvari irodistanő monológjából. A vasutas kisasszony stemplizgetés közben elmeséli: Magyarország az egyetlen hely, amely befogadja a menekülteket. 16 millióan érkeznek az országba, néhány szerencsés, például a bárénekes és a pincérnő munkát is kapott, óránként két euróért.

Majd közvetlen hangra vált, és a mikrofonnál álló fiatalemberre mutat, hogy róla lenne szó, aki a valóságban persze nem bárénekes. Ahogy a pultnál pakolászó lány sem pincérnő. A nevük Petra és Lucas. A néző ekkor a programfüzetbe sandít, látja, hogy valóban, az előadókat pont így hívják. Akkor tehát itt most valami bemutatkozás jön, megáll a sztori, állapítom meg. A narrátor el is mondja, hogy ők férj és feleség, Petra még a rendszerváltás előtt költözött ki barátjához Amszterdamba, ahol hamar beilleszkedett. Miután azonban egy iszlám szélsőséges meggyilkolta Theo van Gogh-ot, és fellángolt a rasszizmus - bár körülötte minden maradt a régiben - egyszeriben bevándorlónak kezdte érezni magát.

Hátradőlök, felkészülve a nemzeti identitást boncolgató intermezzóra, de aztán az egyik vásznon elindul egy kisfilm, amit még Petra vett fel Ferihegyre menet, a taxiban.

A bőrdzsekis sofőrből dőlnek az utcai bölcsességek, a magyar pesszimizmus, a szleng és a naiv életfilozófia keveréke. Ami nem csak vicces, hanem a nemzeti önkép kontextusába kerülve találó is. A taxisnak pedig csak néhány perc kell ahhoz, hogy az alkoholista magyaroktól eljusson oda: "a hollandok azért söröznek be annyira, hogy érezzék a fulladást, a talajvesztettséget. Így készülnek a cunamira."

Tehát ez akkor mégis a fikció része? A lány mégsem él Hollandiában? De akkor hogy beszélhet időnként folyékony hollandsággal Lucashoz, aki viszont, igazolva a házastársi viszonyt, magyarul beszél elég jól.

Klikkeljen rá!

A vetítés után folytatódik a történet, a nézőknek bort, sajtot, feleseket felszolgáló Petra, és a Balaton-számokat éneklő Lucas időnként azonban beleszól a narrációba. Nem mint színészek. Őszinte, de kicsit leplezett felháborodással. Hogy erre ők nem így emlékeznek. Ezt nem így mondták. Az irodista szenvtelen hangú elbeszélése lassanként a hivatalos történelem színezetét veszi fel, amely szükségszerűen feledkezik el azokról az emberekről, akik a történelemben valójában részt vettek.

Elgondolkoznék a történelem és a fikció viszonyáról, mondván: ha egy eseménysorozat mindenki szempontjából másképp néz ki, akkor milyen logika mentén választódik ki az a szál, amit aztán egyezményesen elfogad az utókor?

De Petra közben a vászonra mutat: még az evakuáció előtt megszólaltattak néhány Hollandot, hogy mit gondolnak Magyarországról. A nyugati ember sztereotípiáit halljuk Kelet-Európáról. Az interjúk szürke emberekről és szürke házakról, régi épületekről és alacsony emberekről szólnak.

Aztán újra a taxis jön. Thuróczy Szabolcs zseniális alakítása veri a Kapa-Pepe féle prosztó karaktert, mert ez finomabb, hitelesebb, és így sokkal viccesebb. A magyar viszonyokról lamentáló bejátszás után meglepő a Nógrádban házat vásárló, és örökre beköltöző holland pár véleménye: a dokumentumfilmben elmondják, azért jöttek, mert itt tér van, és szabadság, és őszinte emberi viszonyok.

A dramaturgia azonban nem engedi, hogy a nézőben eluralkodjon a szociológus. Visszatérünk a történethez, aminek kapcsán a házaspár finoman beszólogat egymásnak, de csak úgy, mint ahogy az összeszokott, kicsit fásult párok szoktak. Apró jelekkel kibontott szituációt látunk arról, hogyan küzd a bejáratott kapcsolatokban az egység iránti vágy az egyéniség fenntartásának szükségszerűségével.

Hiába alakulnánk azonban Ranschburg Jenővé, mert sokkoló dokumentumbejátszások visznek tovább minket. Maguk a hollandok mesélnek országukról. A sikeres, toleráns, nyugodt és büszke vidék lakói úgy vélik, országuk béna a sportban, kaotikus a politikai helyzet, a nagy építkezéseket meg rendre eltolják. Egy radikális nyugdíjas pár minden menekültet kitoloncolna. Mások pedig félnek, hogy az EU-ban feloldódik a nemzetük.

A darab újabb és újabb rétegei úgy rakódnak egymásra, hogy a néző nem az egyre fokozódó szellemi terhet érzi, hanem a témák közti szörfölés könnyed izgalmát. Ami azonban mégsem társul felszínességgel. Mikor például belefáradnánk a feltárulkozásba, váratlanul egy ötvenes évekbeli holland nyelvlecke bornírt gyakorlataiba bonyolódnak a színészek, és ez beállítottságtól függően lehet vicces, de szólhat a hivatalos és az életszerű kommunikáció szükségszerű különbségéről is.

Időnként feltűnik a képen Hajós András, aki hollandügyi kormánybiztosként fűz kincstári optimista (és túlhabzó, de még nem Heti hetes szintű) megjegyzéseket a lakosság és a menekültek békés egymás mellett éléséről. Miközben nyilvánvaló, a szokásos hivatali bénázás miatt teljes a káosz az országban.

Fotó: Földes András

A vásznon feltűnő hollandok kérdéseket szegeznek a nézőknek, akik mikrofonba rebegett, kényszeredetten PC válaszai további layerekkel bővítik a képet.

Nem fokozzuk tovább. A darab folyamatosan gazdagodik újabb és újabb rétegekkel. A Holland cunami így nem csak a szürreális történet miatt izgalmas, vagy mert hiteles módon feszegeti a nemzeti identitás kérdését, a menekültlét problémáit, toleranciánk hitelességét. Hanem amiatt az egyedülálló könnyedség miatt is, amivel a fikciót keveri a valósággal. Sőt, ajnározzuk tovább a koncepciót is jegyző színésznőt, Ardai Petrát. A Holland cunami azon kevés színielőadás, sőt, bármilyen előadás közt van, ahol a multimédiás eszközök nem színesítik a képet, nem kulisszaként szolgálnak, nem azért vannak jelen, mert az olyan korszerű. Hanem mert ezek használatával alakulhat ki az a sűrű szövet, amiről a végén a néző csak annyit tud mondani, hogy ez jó volt.

Hollandok, szemtől szembe

Ardai Petra a koncepcióra készített már egy darabot korábban Hollandiában. A nézők egy ház ablakain kikönyökölve nézték a színésznőt, aki az utcán, nem preparált környezetben, igazi járókelők közt játszott. A nézők nem csak felülről látták a menekültszerepben mozgó színésznőt. Ardai vállára egy kis rejtett kamerát szereltek, így a monitorokon az is látható volt a tősgyökeres hollandok számára, hogyan tekintenek honfitársaik az idegenek arcába. Fülhallgatókon pedig a beszélgetéseket követhették.