Judit
-2 °C
8 °C

A zene rangjai

2002.06.22. 17:03
Kapcsolódó cikkek (1)
Hogy hogy jön össze a NATO és Szikora Robi, nem egykönnyen levezethető. Meg aztán a végpontok közti kapocselemek magukban is eléggé zavarosak. A fene se gondolná például, hogy a színház - mely szokatlan módon tulajdonosairól, a fiatalokról kapta nevét - honvédelmi konferenciaközpontban húzza meg magát.
Nekem, mint szorgalmasan jegyzetelő kritikusnak kapóra jön a székből kihajtható pozdorjafa asztalka, de lássuk be, egy valamirevaló színházépületnek nem a firkász, hanem a néző, de még inkább a színész igényeit kellene kielégítenie. Persze mondhatnám, hogy zenés-táncosnak jó az, de kérem, a színház akkor is színház, még ha zenés-táncos is. Katonadolog.

Ezzel a címmel rendezett Szurdi Miklós musicalt a Fiatalok színházában. Ő nyilván tudja is, hogy kinek szól előadása, én látatlanul esküdni mertem volna, hogy most, a hadkötelezettség eltörlése táján egyszerű toborzóakcióról van szó. Mindannyian jobban jártunk volna. De nem. Az apropó a NATO ötvenedik születésnapja, bár egy jubileum két év alatt, úgy tudom, elévül. Azt is kétlem, hogy valaha volt ennek az "eseménynek" színházi érvényessége. Nem az a típus. Gonosz módon én nagy mennyiségű minisztériumi támogatást sejtek a kulisszák mögött, de hát ez is csak a magyar színházi élet sanyarú sorsát jelzi, ugye.

Ötvenéves NATO-t kapunk, meg nem túl bonyolultra tekert történetet, az izmos fiúk törékeny lányokba, az izmos lányok törékeny fiúkba szeretnek bele, megy a laktanyai belviszály az igaz honvéd és a drogos honvéd között, aztán kimennek terepre, ahol meghal, akinek halnia kell, és megél, akinek élni. Egyszerű, mint a fakocka.

A Szikora Róbert nevével fémjelzett dögös zenére készült koreográfiát a fiatalok igen diétásan hajtják végre, a bunyók a hunyók. Pedig lenne benne kraft, ha nem unnák ennyire. Igaz, elfáradni is van miben, a színváltásokkor a játszók óriási acélpaneleket gurigatnak-hajtogatnak ki-be. Így lesz őrtoronyból mosókonyha, abból meg bádogbudoár. Fölösleges fáradozás. A színházi tér nem csak a konkrétra szögelt vasfalakból épül, hanem a jó játékból, meg az okosan használt díszletekből és kellékekből. Ha a kis kopasz hatalmas alubödönbe hámozza a krumplit, fölösleges, hogy kiszabják a konyha terét, mert látjuk. Úgy tűnik, ezt Szurdi nem tudja. Mint ahogy azt sem, hogy a sejtelmesen megvilágított háztömbnyi füst még nem csinál Broadway-t a Stefániából, csak kijön a nézőkön az asztma.

A tömegjelenetek playback-jei nem lennének zavaróak, ha mindenki egyformán jól művelné a tátogás művészetét, vagy legalább a végtagjaiba sűrítené a lelkesedést, ha már a hangjába nem meri. Persze, gondolom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de hát mégiscsak nyúlbélaság.

És itt érdekes probléma vetődik föl, nevezetesen a dalolószínház szereposztói kérdésköre: adjunk-e főszerepet a bothangú, de jóvágású Gézának, vagy majd belökjük brékelni? A Fiatalok színháza e tekintetben - hallelúja - elég jóhangú emberanyagból építkezhet. A mikroportozott homlokú főfigurák megütik a szintet, aki meg sejthetőleg nem, azt még időben beprózásították, így legfeljebb csak a csoportos zsoltár-hiphopban kap egy sornyi szinkronhangot. A kötelező bantu főgecit - egy militarista professzort - alakító színész azonban egész biztosan csókos, vagy túszul ejtette a színigazgató lányát/fiát. Hangja és játéka egyaránt kasztrált, s ezen még a feketékkel szembeni előítéletünk felismerése sem segít, meg aztán nem is túl hiteles az arcára kent cipőkrém. Nem mondom, a színészi alakítások olykor egyebütt is kitárt karú ökölszorításba fulladnak a magas hangoknál, de hát ez a műfaj sajátossága, nincs itt helye, kérem, a realista kicsizéseknek.

Ha pedig még ezek után sem lenne egészen világos, hogy mire ültünk be, Hegedűs Jutka, a sziklaszívű főhadnagyasszony törékeny húgocskájának színrelépései eloszlatják a kételyeket. A tipegő rózsaszín lakkcipő-játék magas foka, amit hoz ez a szőke lányka, Szeszélyes évszakok-i őszinteséggel hullámzó hangja szirupos bájt kölcsönöz az előadásnak.

A szövegbe azért friss-életszagú elemeket is habartak, érződik, a rendező hagyott szabad terepet a jókedélyű színészi fusizásnak. Így a kissé együgyű, ámde szeretni való Lantos Zsolt figurája például körberajzolhatóan szórakoztatóra sikeredett. Nem úgy az Őrmesteré, aki minden megjelenésekor egy megszeppent családapa benyomását kelti, akit most rángattak ide a szülői értekezletről.

A dalokat hallgatva minduntalan felbukik a "hallottam már valahol"-érzés, ami azért is kínos, mert úgy rémlik, hogy egészen máshol. A dalszövegek némelyike érintőlegesen sem kapcsolódik a történet menetéhez, amibe persze beleláthatjuk a művészi szabadság túlszárnyalását is, de én inkább egy jól összeollózott Szikora - Szomor - Vinnay - Valla-bestofra gondolok. De hát - mit tagadjuk - a számok nem szólnak rosszul, akkor meg minek is lelépni a kitaposott ösvényről.

Lelépni! Mégis ezt a vezényszót adtam ki magamnak húsz perccel az előadás vége előtt. Indoklásul csak annyit: az este pont annyira volt élvezhető, mint egy katonai szervezet szülinapi zsúrja. Csekély mentség, hogy tényleg az volt.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.