László
17 °C
32 °C

A zene rangjai

2002.06.22. 17:03
Kapcsolódó cikkek (1)
Hogy hogy jön össze a NATO és Szikora Robi, nem egykönnyen levezethető. Meg aztán a végpontok közti kapocselemek magukban is eléggé zavarosak. A fene se gondolná például, hogy a színház - mely szokatlan módon tulajdonosairól, a fiatalokról kapta nevét - honvédelmi konferenciaközpontban húzza meg magát.
Nekem, mint szorgalmasan jegyzetelő kritikusnak kapóra jön a székből kihajtható pozdorjafa asztalka, de lássuk be, egy valamirevaló színházépületnek nem a firkász, hanem a néző, de még inkább a színész igényeit kellene kielégítenie. Persze mondhatnám, hogy zenés-táncosnak jó az, de kérem, a színház akkor is színház, még ha zenés-táncos is. Katonadolog.

Ezzel a címmel rendezett Szurdi Miklós musicalt a Fiatalok színházában. Ő nyilván tudja is, hogy kinek szól előadása, én látatlanul esküdni mertem volna, hogy most, a hadkötelezettség eltörlése táján egyszerű toborzóakcióról van szó. Mindannyian jobban jártunk volna. De nem. Az apropó a NATO ötvenedik születésnapja, bár egy jubileum két év alatt, úgy tudom, elévül. Azt is kétlem, hogy valaha volt ennek az "eseménynek" színházi érvényessége. Nem az a típus. Gonosz módon én nagy mennyiségű minisztériumi támogatást sejtek a kulisszák mögött, de hát ez is csak a magyar színházi élet sanyarú sorsát jelzi, ugye.

Ötvenéves NATO-t kapunk, meg nem túl bonyolultra tekert történetet, az izmos fiúk törékeny lányokba, az izmos lányok törékeny fiúkba szeretnek bele, megy a laktanyai belviszály az igaz honvéd és a drogos honvéd között, aztán kimennek terepre, ahol meghal, akinek halnia kell, és megél, akinek élni. Egyszerű, mint a fakocka.

A Szikora Róbert nevével fémjelzett dögös zenére készült koreográfiát a fiatalok igen diétásan hajtják végre, a bunyók a hunyók. Pedig lenne benne kraft, ha nem unnák ennyire. Igaz, elfáradni is van miben, a színváltásokkor a játszók óriási acélpaneleket gurigatnak-hajtogatnak ki-be. Így lesz őrtoronyból mosókonyha, abból meg bádogbudoár. Fölösleges fáradozás. A színházi tér nem csak a konkrétra szögelt vasfalakból épül, hanem a jó játékból, meg az okosan használt díszletekből és kellékekből. Ha a kis kopasz hatalmas alubödönbe hámozza a krumplit, fölösleges, hogy kiszabják a konyha terét, mert látjuk. Úgy tűnik, ezt Szurdi nem tudja. Mint ahogy azt sem, hogy a sejtelmesen megvilágított háztömbnyi füst még nem csinál Broadway-t a Stefániából, csak kijön a nézőkön az asztma.

A tömegjelenetek playback-jei nem lennének zavaróak, ha mindenki egyformán jól művelné a tátogás művészetét, vagy legalább a végtagjaiba sűrítené a lelkesedést, ha már a hangjába nem meri. Persze, gondolom, hogy ez nem ilyen egyszerű, de hát mégiscsak nyúlbélaság.

És itt érdekes probléma vetődik föl, nevezetesen a dalolószínház szereposztói kérdésköre: adjunk-e főszerepet a bothangú, de jóvágású Gézának, vagy majd belökjük brékelni? A Fiatalok színháza e tekintetben - hallelúja - elég jóhangú emberanyagból építkezhet. A mikroportozott homlokú főfigurák megütik a szintet, aki meg sejthetőleg nem, azt még időben beprózásították, így legfeljebb csak a csoportos zsoltár-hiphopban kap egy sornyi szinkronhangot. A kötelező bantu főgecit - egy militarista professzort - alakító színész azonban egész biztosan csókos, vagy túszul ejtette a színigazgató lányát/fiát. Hangja és játéka egyaránt kasztrált, s ezen még a feketékkel szembeni előítéletünk felismerése sem segít, meg aztán nem is túl hiteles az arcára kent cipőkrém. Nem mondom, a színészi alakítások olykor egyebütt is kitárt karú ökölszorításba fulladnak a magas hangoknál, de hát ez a műfaj sajátossága, nincs itt helye, kérem, a realista kicsizéseknek.

Ha pedig még ezek után sem lenne egészen világos, hogy mire ültünk be, Hegedűs Jutka, a sziklaszívű főhadnagyasszony törékeny húgocskájának színrelépései eloszlatják a kételyeket. A tipegő rózsaszín lakkcipő-játék magas foka, amit hoz ez a szőke lányka, Szeszélyes évszakok-i őszinteséggel hullámzó hangja szirupos bájt kölcsönöz az előadásnak.

A szövegbe azért friss-életszagú elemeket is habartak, érződik, a rendező hagyott szabad terepet a jókedélyű színészi fusizásnak. Így a kissé együgyű, ámde szeretni való Lantos Zsolt figurája például körberajzolhatóan szórakoztatóra sikeredett. Nem úgy az Őrmesteré, aki minden megjelenésekor egy megszeppent családapa benyomását kelti, akit most rángattak ide a szülői értekezletről.

A dalokat hallgatva minduntalan felbukik a "hallottam már valahol"-érzés, ami azért is kínos, mert úgy rémlik, hogy egészen máshol. A dalszövegek némelyike érintőlegesen sem kapcsolódik a történet menetéhez, amibe persze beleláthatjuk a művészi szabadság túlszárnyalását is, de én inkább egy jól összeollózott Szikora - Szomor - Vinnay - Valla-bestofra gondolok. De hát - mit tagadjuk - a számok nem szólnak rosszul, akkor meg minek is lelépni a kitaposott ösvényről.

Lelépni! Mégis ezt a vezényszót adtam ki magamnak húsz perccel az előadás vége előtt. Indoklásul csak annyit: az este pont annyira volt élvezhető, mint egy katonai szervezet szülinapi zsúrja. Csekély mentség, hogy tényleg az volt.