Folyékony horizontok

Hogyan fest a világ, ha az idő folyásán túlról szemléljük? A kérdés merőben teoretikusnak tűnik, hiszen az érzékelés feltételezi az érzékelő lényt, a lényeknek pedig megvan az a tulajdonságuk, hogy nagyon is az idő keretei közt élnek. Néhány embertársunkat azonban foglalkoztatja az időn túli létezés kérdése, egyes megtévedtek pedig egyenesen az élet fő céljának tekintik ennek az állapotnak az elérését.

A törekvés persze megmosolyogtatóan anakronisztikus, hiszen a pillanatok sodrából kilépve értelmét vesztik az olyan hasznos találmányok is, mint az óra, az autó, a kommunikáció sebességét növelő mobiltelefon meg az internet. És nem épp az időmegtakarítás eszközeinek megszerzéséért hajtunk nap mint nap?

Nézzünk azonban el ennyi elszállottságot egy olyan művésznek, aki a múlt nélküli városból, Dunaújvárosból származott el az európai történelem és kultúra egyik gócpontjába, Hollandiába. Ősz Gábor abnormális érdeklődése felett nem csak hogy szemet hunyt a németalföldi társadalom, hanem nekünk, tökös közép-európai túlélőművészeknek értehetetlen módon támogatta annak kiteljesedését. Így születhetett meg időn túli tájakat bemutató fotósorozata.

A művész sokdimenziós témájához a valóság több rétegével kapcsolatot tartó helyszínt keresett. Az Atlanti-óceán náci védelmi vonalának bunkerei ilyen terepnek bizonyultak. A homokdűnék közt megbúvó, világháborús betonmonstrumok látványa megdöbbentő. A drámai hatás azonban nem csak a félelmet keltő funkcióban rejlik. A masszív építmény ugyanis több mint harci objektum. Szélsőséges funkcionalizmusa miatt a bunker tulajdonképpen lenyomata a megfigyelő embernek. Mikor a politikusok hajdanán úgy döntöttek, hogy egyelőre nem háborúznak tovább, és a sok ezernyi ember kikászálódhatott a Spanyolországtól Norvégiáig húzódó védelmi vonal betoncelláiból, a homokban hátra maradt bunkerek megfigyelő állásból a megfigyelés szimbólumaivá váltak.

Mint szimbólumok pedig már nem csak a tér, az idő végtelenjébe is tekintenek. Itt, a tenger és a szárazföld, az idő és az időtlenség, az emberi és az embertelenség határán egyensúlyozó épületekben találta meg Ősz Gábor az elképzelésének megfelelő helyszínt. Az időn túli valóság megragadásához "egyszerűen" csak le kellett képeznie a bunkerszemek látta képet. A módszer zseniális: nem fényképezőgépet használ, hanem a camera obscura effektusát aknázza ki. Nem egy műszemet telepít a leshelyre, hanem magát az épületet teszi szemmé. Gondosan lesötétíteti tehát a bunker belső terét, és mintegy két méter hosszú, nagyobb festővásznat idéző fotópapírt függeszt a lukkal szemközti falra: erre vetül a külvilág fejreállt képe.

A négy és hét óra között változó megvilágítási idő során egyedülálló, finom, földöntúli képek születtek. Hatásukban a napfogyatkozás egy különös, idegen fényektől ragyogó pillanatára emlékeztetnek, de teljesen másképp. A fotókon csak a pillanaton túl is jelen levő, öröklétet idéző formák kaptak helyet. Mozgó, változó objektumok nem hagytak nyomot a fényérzékeny papíron. Az előhívás egy végtelenül nyugodt, iránytalan, meditatív világ képét tárta fel. Olyan helyét, ahova jómagam az első adandó alkalommal leköltöznék egy hosszabb, időnkívüli időre. Még akkor is, ha nincs térerő.

A camera obscura más néven lukkamera a fényképezőgép előtti idők optikai találmánya. Tetszőleges méretű dobozból és egy rajta elhelyezkedő lukból áll. Működtetése igen egyszerű: nem kell csinálni semmit, a fény viszont, a fizika törvényeivel összhangban, fordított képet vetít a lukkal szemközt látható objektumokról a doboz belső falára. Mivel használatához speciális és pénzigényes kiegészítők helyett csupán kreativitásra van szükség, a lukkamera mára, néhány művészi felhasználásán kívül, gyakorlatilag eltűnt. A camera obscura hatás már egy kulcsluk előtt görnyedő 10. századi arab tudóst elképesztett, majd a 11. századi Sen Kua kínai csillagász használta tévé helyett. Leonardo da Vinci is foglalkozott a kérdéssel, de végül nagyobb felvevőpiac mutatkozott a freskók terén, így csak 1660-ban került elő ismét a téma, mégpedig a neves németalföldi festő, Vermeer perspektíva tanulmányai kapcsán. Egyesek szerint a "Delft látképe" című munkája a lukkamera segítségével érhette el a tökéletes térhatást. A vádat egyébként maga a művész cáfolta, azzal, hogy bemutatta, képtelen fejjel lefelé lógva festeni. 1837-ben Daguerre helyez először fényérzékeny lemezt egy camera obscurába: így született meg a fényképezőgép őse. Ősz Gábor képzőművész nem egyszerű fényérzékeny felületet, hanem speciális, un. cibachrom papírt használt bunkerekből átalakított lukkameráiban. Így kaphatott végeredményként színes, pozitív képeket.