Horvátország felett az ég

2001.03.10. 17:09
Horvátországban az ég változatlan. Alatta, az erősen kontinentális alaphangulatú polgárok járnak fel-alá, s kormányok jönnek vagy mennek, a háttér marad, a történet marad.
És még ott a tengeróceán is
Arról kellett megbizonyosodnom, hogy az égnek is vannak földrajzi sajátosságai, melyek esztétikájukban, szokásaikban és kegyelmükben követik az alatta elterülő táj és a rajta tanyázó társaság tulajdonságait, vagy éppenséggel fordítva, s együtt alkotják azt a kedves és önműködő gyárat, melyet a kor és a hely szellemeként szoktunk aposztrofálni.

Déli szomszédaink ege alatt suhanva soha nem látott, megdöbbentő látvány fogadott: az ég többréteges, mélyszürke felhőkbe burkolta magát, a keleti széleken kisebb bárányfelhők, a nyugatin néhány szuperszonikus megarepülő nyomaira emlékeztető, hatalmas tömegű, fehér, fekvő oszlopszerű felhőgomolyag. Alul a vörösen izzó, átmeneti nyugdíjazására hajló nap megtört sugarai próbáltak humort vinni a képbe, s ugyanaz a nap viszont felülről erőteljes fénysávokkal törte át a felhőket. Döbbenetes látvány.

Az ég, mint a fejeink felett állandó tárlatként működő ready-made, itt kimondottan giccses. Olyan, mint egy pici falusi templom alig megszáradt freskója, melyet a helyi postás készített számos kortárs festői hatalmasságunk eljárását követve, egy saját, az égről készített, majd a falra vetített diakép lelkiismeretes kipingálása által. S nem vitt bele a jóember semmi különöset, sem különösebb fantáziát, sem kitalált elemet, sem erősebb és butább színeket, mint amilyenek azok a valóságban. Fent a világoskék hűvös végtelen, alatta a szigorúan gomolygó felhők, mint valami fenyegető megpróbáltatás határfokai, s a felhők között lesújtó szigorú napsugárnyalábok, lépcsők az égi bírósághoz, mely egy kis templom falára pingálva fegyelmezi majd mondjuk a sapkáját szorongató kíváncsi gyereket.

Nem csodálom, hogy Horvátországban gyakran képzelnek bele emberi-angyali formákat az égi képbe, vannak jelenéseik és szakrális hallucinációik, hisz ezek nélkül a kép nem teljes, sőt, megőrjítő. Hiányzik róla egy segítő kéz, egy vonzó arc, vagy akár egy jó mell vagy pattanás, egyszerűen az a hiba, amelytől emberi lesz a felső kanyon. Így viszont e kíméletlenül erős és fájdalmas fotótapéta alatt élni nem lehet könnyű. Annyi erő marad, hogy segítőtársat képzel bele a szomorú traktoros a földön, a magányos házak között szállítmányozó kereskedő, a házihobbijában angyalokat faragó tűzoltó.

A városokban a helyzet ehhez képest valamivel jobb. A szmog tompítja a vakító képet, bepiszkítja vagy eltakarja a tragikus és abszurd idill színfalainak részleteit, s a sörözők moraja, a kávéházak zsibongása belop egy kis cseh-inverz hangulatot. Itt már eleshet az ember könnyebb dramaturgiában, s fel is tápászkodhat, mondjuk egy szép női mosoly liftjében az ég tetejéig.

Horvátországban az ég változatlan. Alatta, az erősen kontinentális alaphangulatú polgárok járnak fel-alá, s kormányok jönnek vagy mennek, a háttér marad, a történet marad.

Remélem, hogy ha a közeljövőben felújításra kerül az ottani ég, akkor új fények és új színek és formák jelenhetnek majd meg, az angyalok és a szentek hideg aurái mellett mondjuk masiniszták, portások, akrobaták, illuminált buszsofőrök, utcalányok, vidám csaposok és gonoszan csúzlizó gyerekek is helyet kapnak, sőt, gatyát áruló kínaiak, becherovkát csempésző szlovákok, mobiltelefonokat kínálgató szerbek és bosnyákok, portugál nyelvvizsgára jelentkező japánok és gyógyüdülő macedónok. Hátha elmosolyodnak és táncra perdülnek.