Neki szabadott

Olyan a csomagtartó, mint egy mozgó rendőrségi narkólabor. Van két zacskó füvünk, hetvenöt pirula meszkalin, öt bélyeg magas hatásfokú LSD, egy sótartó félig tele kokainnal, ezenkívül a szivárvány minden színében játszó élénkítők, nyugtatók, sikíttatók és nevettetők teljes galaxisa... meg még vagy negyed gallon tequila, ugyanennyi rum, egy rekesz Budweiser, fél liter tömény éter és két tucat amyl.

Ja, semmi baj. Temetésre indulunk éppen.

Ugyanezzel a munícióval vágott neki riportútjai egyikének Hunter S. Thompson, a gonzóújságírás megteremtőjeként ünnepelt amerikai mester egy piros Chevy kabrióban valamikor a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján. "Végül is profi újságíró vagyok - írta -; szóval kötelességem hozni a sztorit, akár jó, akár rossz."

Most az a sztori, hogy meghalt. Elég rossz sztori. Főleg mert életében Thompson kifejezetten jó sztorikat hozott. Elindult a helyszínre, és sokszor már az úton beállt; elszállt, vizionált és hallucinált, aztán olyan ütős cikkeket, sőt könyveket rittyentett kínjában, hogy mára egy egész irányzat atyaúristenének tartják. Jelentett a vietnami háborúról, a Pokol Angyalairól, akik közé be is épült, és írt az 1972-es elnökválasztási kampányról is, hogy csak a jelentősebb projektjeit említsük, mert volt neki sok.

Ahogy Thompson írt, azzal itthon is iskolát teremtett. Életműve lángpallosként mutatta a kiutat abból a tartalmi és stiláris mocsárból, amiben a rendszerváltást követően a magyar sajtó dagonyázott. Thompson nélkül más lenne a Magyar Narancs, más az Internetto és más az Index is - már ha lennének egyáltalán. A magyar sajtó Thompsontól tanulta meg, hogy a betű nem feltétlenül fekete, a papír pedig nem feltétlenül fehér, és hogy a stílus kincs; hogy egy államtitkárt is le lehet orángutánozni, ha egy rossz pillanatában éppen arra hasonlít, és ha nem tetszik a kormány, vezércikkben lehet elküldeni az egész brancsot a faszba. Szó szerint.

Kis túlzással Hunter S. Thompson bőrdzsekijéből bújt ki a Magyar Narancs sok újságírója, élükön az egyik főművet, a Félelem és reszketés Las Vegasbant magyarra fordító Vágvölgyi B. Andrással, és Thompsont példaképének tartja nem egy olyan indexes újságíró is, aki a könyv hazai megjelenésének idején még haza se járt a kocsmából, ma viszont méregtelenítés címén kezd lassan áttérni a pálinkáról a szusira.

Hogy Thompson ilyen jelentőségű guruvá válhatott idehaza, az azért furcsa, mert a mai amerikai mainstream médiára Thompson elhanyagolható hatást gyakorolt. Vannak kivételek, igen, de az amerikai mainstream média szorgos hangyáinak szemében Thompson egy felelőtlen, nagyszájú drogos volt, lehetetlen alak, aki bár tudott írni, példaképnek semmiképpen nem nevezhető. Abban az amerikai médiában, amelyben Thompson élt és alkotott, máig nincs helye se a drognak, se a trágárságnak, se a szubjektivitásnak. Egy amerikai újságírótanoncnak már azért is letörik a kezét, ha idézetkor a "mondta" helyett valami életszerűt ír a riportalanyáról, például hogy "kiáltotta", "suttogta" vagy "üvöltötte". Pláne hogy "fisztulás hangon". A mainstream amerikai sajtó olyannyira túlzásba viszi az objektivitást és az elfogulatlanságot, hogy egy átlagos magyar napilapban megjelent cikket le sem hozna, mondván, túl elfogult. Thompson megtehette, hogy elfogult legyen.

Élete utolsó negyven évét Coloradóban, a sziklás-hegységbeli Woody Creekben töltötte, az aspeni síparadicsomtól nem messze. Természetesen nem volt normális, indult például az aspeni polgármesteri címért, sőt amerikai elnök is akart lenni egy időben, csak keresztülhúzta számításait egy Carter nevű mogyorófarmer.

A kilencvenes évek közepén, miközben Thompson házának tornácán ült egy halom kokain tetején, vadászpuskával lövöldözött a levegőbe és hülyeségeket beszélt, e sorok írója tőle alig száz mérföldnyire görnyedt egy riporterképzőben a Sziklás-hegység lábánál. Szó sem volt gonzóról: e sorok írója behúzott nyakkal várta, lesújt-e a nádpálca, ha véletlenül számmal írja le azt, hogy kilenc (bátorság: 9), vagy ha betűvel írja azt, hogy 10 (tíz, csakazértis). Ezen objektivitásnak álcázott stílusterror és ízlésfasizmus közepette élt, alkotott, szívott és lövöldözött Hunter S. Thompson - és tőle valahogy elfogadták. Neki lehetett. Neki szabadott. De ha behallatszott néha a vadászpuska hangja a riporterképzőbe, becsukták az ablakokat iziben.

Arról viszont, hogy Thompson találmányát, a gonzót nemcsak itthon, de Amerikában is sokan félreértik, talán épp ő maga tehet a legtöbbet. A gonzó ugyanis nem fikció, és a gonzó nem is hazugság. A gonzóriporter ugyanúgy megjelenik az esemény helyszínén, mint józan társa, és ugyanúgy rögzíti a tényeket is - már ha képes egyenesen nézni. Csak a gonzóriporter józan társával ellentétben átszűri magán a történteket, a jegyzetfüzetet pedig beáztatja lizergsav-dietil-amidba, és úgy adja oda a cikket az olvasónak. A gonzó látszólag ellentmond ugyan mindennek, amit az egyetemeken a tárgyilagos újságírásról tanítanak, valójában azonban korrekt műfaj, még ha az a kis sav el is veszi a szárazságát.

Thompson meghalt. Nehéz tőle búcsúzni, kerüljük is a nagy szavakat. Thompsonhoz egyáltalán nem illik a hozsannázás; ő se dicsért soha senkit. A kortársak folyamatosan kapták tőle a magukét: Tom Wolfe-ot "semmirekellő geciszívó fattyúnak", "dekadens disznónak", Anthony Burgesst "lusta faszszopónak" titulálta. Nixon szerinte bűnöző volt, Agnew gennyedző rémálom, Gerald Fordnak meg olyan volt a feje, mint egy rohadt körte.

Hogyan is búcsúzhatnánk tőle méltóan most, hogy örökre eltávozott? Nyugodjék békében. Hülye fasz volt. Csak neki szabadott.