Hogy tud valaki fél órán át nyáladzani?

"Hogy tud valaki fél órán át folyamatosan nyáladzani?" - kérdezte egymástól két alternatív lány a Faszfej című előadás után. Az egyszemélyes darabban egy huszonéves francia előadó bábozza el Dean Corll, a houstoni rém perverz orgiáit. A főszereplő mégsem a sorozatgyilkos, hanem egy David nevű tini, aki a Wayne nevű haverjával asszisztált a szexuális gyilkosságokhoz.

A színpadon egy szék, három báb, egy utazótáska és egy magnó. Azt már nekünk kell hozzáképzelnünk, hogy a texasi egyetem hallgatójakánt egy Ferudról szóló szemináriumon ülünk, amin az életfogytiglanra ítélt David bábokkal rekreálja a szeánszokat. Legalábbis erre kér minket Jonathan Capdevielle, mi meg megpróbáljuk elhinni, hogy egy valódi art brut előadás kezd kibontakozni előttünk. Ennek az lenne a lényege, hogy az extrém élményei hatására művészi formába önti az érzéseit valaki, aki nem is művész.

Közben egy nyolc oldalas szöveget osztanak ki nekünk, amiben az első jelenet előzményét írják le. "Kérem, ezt olvassák el, amíg felkészülök" - kapunk újabb feladatot a bakancsos-punkfrizurás franciától, aki itt még a lámpalázas tinit játssza. Pedig színházban novellát olvasni nem könnyű.

"Tröttyröttytröttytrötty" - vág aztán bele a döcögős előjáték után az első orgiába a művész. A pandamacifejű rém bábja épp az egyik áldozatot öklözi. A közönség meg kuncog, mint általános iskolában a biológia órán. "Tyafftyafftyafftyafftyaff" - lépünk át a következő fázisba, amikor David egy elnyújtott, érzéki jelenetben leszopja Wayne-t. További részletek helyett csak a kulcsszavakkal folytatnám a sztori elmesélését: nekrofília, csonkolás, BDSM.

Egy orgazmus és két gyilkosság után aztán többen kiszivárognak a teremből, pedig itt még csak a felénél járunk, két gyilkosság hátra van. Igaz, a houstoni rém kezén összesen 27 tinifiú halála szárad, de ne legyünk telhetetlenek.

A bábokkal előadott kínzások amúgy sem adják vissza kellő súllyal a brutális valóságot. Nem érezzük át, hogy a 70-es években ez volt Amerika legsúlyosabb sorozatgyilkossága. Nem tudjuk meg azt sem, hogyan juthatott el eddig egy tizenéves srác. Nem érezzük át az áldozatok györtelmeit sem. Hiába kínozzák a bábfiút, nem esik meg rajta a szívünk.

A darab nem ezektől kegyetlen. Hanem attól, hogy marad velünk szemben egy hús-vér ember, aki egyre jobban izzad, nyáladzik, nyög, néha hasbeszél, nyalakodik, és szopja a felkarját. És ezt élvezi.

A Faszfej című darab azért végzetesen beteg, mert így csak a tettes oldalát mutatja meg. Azt, ahogy David felizgul a gyilkosságoktól. Hogy a kínzás és a gyilkosság szexi. Persze olyan nagyon nem kell megviselje a közönséget mindez, hiszen az egészet egy csomó elidegenítő elem közé csomagolták. Olyan ez, mint egy sushi-válogatás. Minden furcsaságból egy apró, szépen tálalt adag, nehogy az úri közönség gyomrát megfeküdje. Nameg a kéj szerepét végül átveszi a félelem, és a darab szerint David az, aki besokall, és véget vet a kínzásoknak.

Az biztos, hogy izgalmasabb az egész történetet a Crime Libraryn elolvasni, de itt a rendező, Gisele Vienne nem szórakoztatni akart. Ha azt akarta demostrálni, hogy szélsőséges esetben pár pillanatra egy megnyomorított lelkű ember szexuális kéjelgése is átélhető, akkor gratulálunk. És jelentjük, elkezdtünk félni önmagunktól. Bár a rend kedvéért még kiderül az is, hogy ez az út természetesen a pokolra vezet. A darab viszont túl rövid és akadozó ahhoz, hogy a színházi előadások végén szokásos katarzist felépítse. De ez már biztosan elavult dolognak számít. Végülis először 2343 éve írt erről Arisztotelész, az meg már jó régen volt.