"Kaptam egy témát az élettől"

2000.08.15. 18:36
Hónapok óta tele a sajtó a Szegedi Kortárs Balett ügyével. Állóháború: ígérgetések, kézfogások, határozatok. Miközben a társulat sorra látogatja a nyári táncfesztiválokat, és elszántan készülődik a következő bemutatójára, a vulkán alatt fortyog a forró kénkő. Egy kétméteres, nagyon dühös emberrel van találkozóm: az a gyanúm, patakokban fog folyni a ribizlilé.
Hogyan éled meg, hogy bár a szakma és a közönség egyértelműen elismeri a munkátokat, kidobtak Titeket a saját színházatoktól?

  • Visszafelé kezdem: kirúgásunk előtt három nappal volt Szegeden a Dömötör-díj átadás, (ez egy szegedi díj, ami a város legrégibb tornyáról lett elnevezve) a közönség szavazatai alapján lehet elnyerni. A legjobb társulat kategóriában a Szegedi Kortárs Balett kapta meg a díjat, az évad legjobb rendezéséért pedig nekem ítélték a győzelmet a Csodálatos Mandarin kapcsán. Ezt követően három nappal rúgtak ki bennünket azzal az indoklással, hogy nincs irántunk közönségigény. A Tavaszi Fesztivál Kortárs Táncfesztiválján a Sztravinszkij-estünkkel elnyertük a legjobb társulat díját, két táncosnőnk: Markovics Ágnes és Kovács Dóra szintén kiemelt elismerésben részesült. Európa szinte minden országába hívnak bennünket, most voltunk Stuttgartban, Franciaországba is készülünk, a magyar év keretében. Több előadásunk is lesz, szerveznek egy Mandarin-Fesztivált, amivel bejárjuk majd az országot, és ezen kívül úgy néz ki, hogy a Sztravinszkij-estet is visszük majd. Ilyesmik vannak...bár én nem nagyon szeretem a versengést a művészetekben, nem hiszem, hogy összemérhető egy-egy mű.

    És közben el kell hagynunk a színházat, így aztán néha már én is arra gondolok, hogy Szeged egy "bűnös város", hogy megengedi ezt. De nem szabad Szegedet szidni, egyszerűen annyi történt, hogy érkezett egy új igazgató, aki anélkül, hogy szakmailag bármit is letett volna az asztalra, azt képzeli, hogy ő a színház, ő diktálhatja még a mi munkafeltételeinket is. Azt, hogy tizenhárom éves munka után úgy beszélnek velem, mint a színházon kívül eső emberrel, nagyon nehéz elviselni. Szeged önkormányzata, annak ellenére, hogy az eddigi támogatásunkat majdnem a felére csökkentette, azzal a kikötéssel élt, hogy azonos létszámmal és azonos művészi színvonalon vagyunk kötelesek teljesíteni. Egészen abszurd példák is előfordulnak, az egyik, hogy fizessek terembért a saját balett-termünkért, ahol több, mint egy évtizede dolgozom. Nyilván, ha egy ideig még feszítik a húrt, ott fogom hagyni a várost.

    Mi lesz a társulat sorsa?

  • Nem lehet megtartani egy együttest egy bizonyos határ után. Ha a színház igazgatója ezt nem érti, és ilyen lehetetlen helyzetbe kényszerít minket... Egy ilyen otromba döntéssel meg lehet ölni Szegeden az intézményes táncot. Közben pedig a város közönsége kivonult az utcára, hogy minket védjen, ez nagyon becsülendő dolog. Hát hol mennek manapság az emberek az utcára bármi miatt is? Nem hogy egy balettegyüttes miatt. A közvélemény, a sajtó, a szakma nagyon erősen mellénk állt. Sorra kapjuk az elismeréseket, bár örülök nekik, azért egy kicsit faramuci a helyzet. Meggyőződésem, hogy nekem egyetlen hatalmam van, a tehetségem, ezt nyilván úgysem tudják megállítani, érvényesülni fog. De van itt egy műhely, benne tizenöt ember, akik akarnak és tudnak is dolgozni, ezt lehet, hogy szét tudják rombolni. Tehát én megtalálhatom a számításaimat, mint koreográfus, de mégiscsak hét éve dolgozom egy együttessel, hét éve tanítom a táncosaimat. Manapság a project-szemlélet a gyakori, nagyon kevés kulturális műhely maradt, kevés az olyan társulat, akik szeretnek együtt dolgozni, és ha végre van egy, azt tönkreteszik. Én ezt borzalmas rombolásnak érzem.

    Milyen megoldást találtatok ebben a helyzetben? Helyváltoztatás, szublimáció, stb...?

  • Kecskeméten fogunk sokat játszani, és egy új bemutatóval pedig a Thália színházba készülünk. A címe az lesz, hogy Post Scriptum -utóirat-, mert úgy gondolom, hogy ez a mostani ügy, ami nyáron történt velünk, az annyira jellemző a mai magyar kulturális- és közéletre, hogy ez az én témám. Természetesen nem akarom, hogy valaki eltáncolja az új igazgatót, Korognai Károlyt, de annyi töltést adott nekem ez a történet, hogy állítom, én ebből is hasznot húzok, és én ezt művészként fogom megélni. Köszönöm szépen az ügyet, kaptam egy témát az élettől.

    Fotó - Varga Gábor