János Vitézt megölték az oroszok

"Az újságírás a történetírás első piszkozata" - mondta Philip Graham, a Washington Post egykori (1946-61) szerzője. Mong Attila János Vitéz a Gulagon című könyvében (Helikon, 2008.) ezt a kapcsolatot megfordította, írása történelemkönyv, de újságírói módszerekkel készült.

Történt, hogy 1946-ban Lovasberényben a búcsú napján helyi fiatalok előadták a János Vitézt. Az előadást részeg orosz katonák zavarták meg, akik kötekedni kezdtek, helyet akartak az első sorban és zaklatták a lányokat. Nagy verekedés lett ebből, a közönség és a szereplők együtt ütötték a katonákat, jelmezhez használt kardokat törtek szét a megszállók koponyáin. Az oroszok véres fejjel vonultak vissza. Másnap kezdődött a megtorlás. A falu rendőrfőnökét, jegyzőjét és három szereplőt - köztük a János Vitézt alakító fiatalembert is - elvitték Szibériába. Hárman visszatértek az 50-es években, ketten meghaltak Oroszországban.

A történet önmagában is nagyon izgalmas, de különösen érdekes attól, hogy ennél jobb jelképet ki se lehetett volna találni az 1946-os állapotokra. Huszárjelmezben oroszokat ütlegelő parasztok az egyház kultúrtermében majd János Vitéz internálása olyan képek, aminél erősebbet ki se lehetne találni.

A könyv többre vállalkozik, mint a történet egyszerű felelevenítése. Fokozatosan bevezet a háború sújtotta Lovasberény hétköznapjaiba és a fordulópontoknál röviden és érthetően elmagyarázza, hogy mi történt a nagypolitikában. Így lehet a legkönnyebben megérteni egy történelmi helyzetet, hiszen a személyes beszámolók átélhetővé teszik a megidézett világot, az általános magyarázatok pedig segítenek megérteni a fejlemények jelentőségét. A végére nem csak megtudja, de érti is az olvasó, hogy milyen cudar világ volt itt.

A könyv nagy része több tucat interjú alapján készült, a magyarázatok tolakodás nélkül, mindig az értelmezést segítve jönnek elő. Egy év kutatása olvasmányos könnyedséggel került papírra, de közben minden szó megalapozott, akár egy tudományos munkában.

Ez a módszer régóta sikeres és divatos Amerikában, és jó, hogy már készülnek így könyvek Magyarországon is. Mong alapvetően gazdasági újságíró (Figyelő, Manager Magazin, Inforádió voltak az utóbbi években munkahelyei), és történelmet magyarázó könyvében is nagy alaposságra törekedett. Néha annyira, mintha nem bízna abban, hogy elhisszük neki amit megtudott. A hasonló stílusú, interjúkon alapuló amerikai dokumentumkönyvek általában dramatizáltabbak, még filmszerűbbek. Például a magyarul is megjelent Charlie Wilson háborúja (George Crile) vagy A viszkis rabló balladája (Julian Rubinstein) hasonló módszerrel készült, de a legtöbbször egyáltalán nem világos, hogy a szerző éppen honnan tudja azt, amit állít. Összegyúrták a szerzők információikat és regényszerűen adták tovább olvasóiknak. Mong könyvében viszont mindig pontosan lehet tudni, hogy mit honnan tud. Ettől egyáltalán nem nehéz olvasmány, az idézeteket remek érzékkel válogatta össze, de ott motoszkál az emberben az érzés, hogy mégiscsak olyan, mintha újságot olvasna és nem regényt.

Az egyik Gulagra hurcolt embert így ismerhetjük meg a könyvben: "Beszélgetőpartnereim "nagy, erős nyakas embernek" írták le, amit a róla keszült kevés, még maradt kép is alátámaszt." Tuti, hogy az egyébként szintén újságíró Crile vagy Rubinstein nem totojázott volna, hanem a szórakoztatás kedvéért úgy mutatta volna be Drávóczi törzsőrmestert, hogy "Jó nagy és makacs ember volt". Valószínűleg a tevékkel karácsonykor bevonuló oroszok sem egy idézetbe kerülnének náluk, hanem valami nagy drámai képpel indulna az egyik fejezet, amiben a barbárok betörnek a sivatagi állataikkal és megerőszakolják az ünnepre készülődő kislányokat.

Ez a szikárabb stílus talán tudatos döntés lehetett, hiszen a könyv egy olyan korszakról és olyan konfliktusokról szól, amiről tilos volt Magyarországon beszélni, és a szovjet katonák szörnyű visszaélései még mindig alig feldolgozott része a magyar történelemnek. Valószínűleg Magyarországon még nem érett meg a helyzet, hogy csak úgy bemondásra elhiggyük, hogy ilyen akár közvetlen rokonainkkal is megtörténhetett, ezért még komoly jelentősége van annak, hogy mindent pontosan dokumentálva kapjunk meg.

Az erőteljesebb dramatizálás elmaradásáért cserébe teljesen biztosak lehetünk benne, hogy a történet nem túlzó. Sőt, bizonyos értelemben ez az irány még erősíti is a hatásosságot, hiszen a meseszerű elemek jegyzőkönyvi idézetekké válnak, amik a valóság abszurditását csak kiélezik.

Ráadásul ahogy a történet halad, úgy ismerjük meg egyre jobban a szereplők személyes sorsát, egyre több ismerősünk lesz Lovasberényben, szó sincs arról, hogy puszta idézetgyűjtemény lenne ez a könyv. Szerkesztési elve épp oly drámai, mintha függő beszédben, egységes stílusban elbeszélt mű lenne, csak nem enged feloldódni az események folyamában, minduntalan kiszól a szerkesztő, mint amikor a dokumentumfilmben látjuk a riporter fejét.

Hiába történik sok szörnyűség, vér és erőszak a könyv első felében, a leginkább megrendítő rész a végén van. A hatvanas években életükről hallgató betegeskedő hazatértek rideg sorsa a szocialista termelésben olyan sivárságot idéz, amitől végképp összeszorul a gyomor.

A János Vitéz a Gulagon nagyon sokat segít megérteni, hogy mi ennek az országnak a története.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!