Mi emberek - állatok

Kantor - Párizsi útja alkalmával csapja meg az informel szele

Már nem is volt oly fiatal, csak éppen fogékony a világra. A negyvenen is túl cigarettára gyújtott és, csodák csodája, nem a semmibe fújta a füstöt, hanem maga elé tartott papírlapokra. A papírfelületre aztán különféle absztrakt alakzatokat fújt rá, s a lengyel művészetben, ha talán nem is egyedüliként, de mindenképpen elsőként mutatta be a "sfumato", az úgynevezett füstgrafika műfaját.

Az inkább színházi rendezőként ismert, de képzőművésznek sem jelentéktelenebb Tadeusz Kantor századunk lengyel művészetének egyik legnyughatatlanabb egyénisége. Emberi nyitottsága folytán a legkülönfélébb, néha egymásnak ellentmondó poétikai kalandokba bocsátkozott. Azok, akik ezeddig csupán színházi alkotásait ismerték, mostani budapesti tárlata révén közelebb kerülhetnek Kantor vizuális művészetéhez.

Valószínűleg gyorsan rádöbbennek arra, hogy a lengyel művész alkotói világát ugyanazok a nyelvi-tartalmi jellemzők határozzák meg, vagyis hogy esetében nem szabad műfaj és műfaj között lényeges különbséget tenni, hiszen rendre ugyanazok az emberi dilemmák foglalkoztatják. Amik tulajdonképpen önkeresések, önmeghatározások.

"...a festészet nála gyakran színház, a színház festészet, a díszlettervezés gyakran mindkettő, s az egész együtt totális happening volt", írja róla Mariusz Hermansdorfer. S való igaz, hogy már akkor happeningeket realizál, amikor ez a művészeti kifejezés hivatalosan még nem is létezik.

Az ötvenes évek végén, második párizsi útja alkalmával csapja meg az informel szele. Fautrier, Mathieu, Pollock és Wols műveinek hatására ő is eltávolodik a figurális ábrázolástól és a körülötte észlelt káoszt alaktalan anyagra és mozgásra vezeti le. Az informelben honos alkotási módot, a csurgatás és a fröcskölés gesztusát a színpadra is átviszi. A színészekkel úgy bánik, mint a tubusból kinyomott festékkel: előbb szekrénybe tömködi, majd kihajigálja és fogasra aggatja őket. S az elhangzó szöveg sem más, mint szertefolyó halandzsa.

Kantor Tadeusz - "Egyszer csak Goya egyik napoleóni katonája belépett képzeletem egyik szobájába" , 1988

A hatvanas évek elejére esik nagyobb lélegzetű happening-ciklusa. A mozgással, a cselekvéssel egyidejűleg a térben való megnyilatkozás is foglalkoztatja. Ez idő tájt rendezi meg Krakkóban egyik legemlékezetesebb kiállítását, amikor is különböző rendeltetésű tárgyak százait zsúfolja a galériába, amivel megteremti a lengyel művészet első environmentjét (az installáció terminusa akkor még ismeretlen). Újításai nagy hatással vannak kortársaira. Radikális szellemisége máig jelen van a lengyel művészetben.

Budapesti tárlata hármas tagolású, s a már aposztrofált "füstgrafikák" és korai kollázsok mellett az anyag gerincét a gépek és tárgyak témájára készült akvarell- és tusrajzok képezik. Ezek a hatvanas-hetvenes években készült színpadi látomások egyedülálló figuralizmusban csúcsosodnak ki, s ismét az embert helyezik Kantor opusának gyújtópontjába.

Mondhatni: egész művészete az ember eltűnéséről és újbóli megjelenéséről szól. Művészetének záró szakaszában lassanként leszámol környezetével és önmagával s megfesti saját halálát. Miközben a színpadon is hasonló gondolatok uralkodnak el rajta. Utolsó rendezése sem más, mint saját távozásának előkészítése. Látnoki képességét igazolja, hogy a darab bemutatója előtt, az egyik próbán halt meg.

Tadeusz Kantor: Ember - állatkert
Platán Kortárs Művészeti Galéria--Lengyel Intézet, Budapest,
2000. augusztus 2 - szeptember 9.