Ambrus
-7 °C
3 °C

Kaposvár romokban

2000.11.02. 12:00
Nehéz ám kritikát írni. Nehéz mindenekelőtt azért, mert semmi garancia nincs arra, hogy valóban az lesz, műbírálat a szó nemes értelmében, s nem az akolbéli, a haver simfelése, netán rendelésre készült ócsár, a színház melletti hetipiac kofáinak modorában. S eshet mindez szerző legjobb szándékai ellenére is így vagy úgy akár.
Mivel hideg- s melegből is kapott ez az új darab (Heller-Mohácsi: Megbombáztuk Kaposvárt) szépen, s ettől az ártatlan szemlélő számára az válik nyilvánvalóvá, hogy kritika, mint olyan, nincs. Ha elolvassa az Élet és Irodalomban Koltai Tamásnak, a magyar színikritikusok pápájának írását, joggal érzi úgy, hogy ő egy más előadást látott, mint a helyi lap (Somogyi Hírlap, október 21.) jegyzetírója, akiről szövege színvonala alapján nehéz elhinni, hogy nem a zöldségesstandjáról rándult (ficamodott) át Thália ligetébe.

Mohácsi János - rendező
S mindez még mindig nem tűnik neccesnek, hisz szónokoljon csak ki-ki a saját közönségének. Azért furcsa, hogy miközben Koltai azon borongott a nyáron a 168 ÓRÁ-ban, hogy válságban a tisztes kritikaipar, hogy lámpással sem talál jó ítészeket e féltekén, lapjának, a Színháznak, mindössze egy általános (iskolás) színvonalú hozsannára futotta tavasszal a színház újabb kori történetének, bízvást mondhatjuk, mélypontjáról, Tasnádi István: Világjobbítók c. darabjáról, melynél arcpirítóbban alpári, tahó, rasszista, a közszolgálati tévékabarét (Bruhaha) alulról ugató produkciót nem látott még kaposvári közönség.

A szerző a színlapon remekírónak titulálja magát, s közben összekeveri Goethét Schillerrel, s teszi ezt rendező, színész, dramaturg, színházigazgató, jegyszedő, súgó - és persze kritikus - asszisztálásával. (S jegyezzük meg csendesen: mivel a legfőbb szerkesztő elv máshol (is) a haverság, nagyon kritikus szellemű hetilapok is agyon bírták hallgatni a botrányt.)

Másrészről viszont némely helyi erők nyilvánvalóan offenzívát indítottak a színház, vagy annak vezetői ellen, mert a helyi lapban évtizedekig nem jelen(hetet)t meg olyan cikk, amely akár a legfinomabban is bírálta volna a színházat, az idén viszont erre már több példa is akadt. Bevetették a régi jó munkáslevelező-trükköt: olvasók háborognak hosszasan, követelve a változásokat, felróva a trágár beszédet, az akciókat, a darabválasztást.

Mindennek annyi volt a hátterében, hogy lejárt idén tavasszal Babarczy László igazgató és Ascher Tamás főrendező mandátuma, és a városi közgyűlés kulturális bizottsága meglehetősen megosztott volt a tisztújítás kérdésében. A levelezők lettek volna a nép hangja a városatyákat meggyőzendő. Mindössze annyi hiba csúszott a számításba, hogy élő ember nem adott be pályázatot Babarczyn és Ascheron kívül (ki tudja, miért nem vonzó ez a hely annyira, mint mondjuk Szolnok vagy Veszprém), így júniustól ismét őket nevezte ki a közgyűlés három évre.

Nem csoda hát ezek után, hogy dicsérjen bár, vagy gyalázzon, alig van hitele a kritikának.

Mélyrepülés

Így aztán valószínűleg marad minden a régiben Kaposváron. Bár nő a bérletesek száma, főleg a gyerekelőadások sikeresek, vannak darabok, amelyeket kétségbeejtő gyorsasággal le kell venni a műsorról. A művelt városi közönség körében ma már sikk szidni a színházat, a megújulást hiányolni. Igazságtalan, mégis elhangzik, hogy nem tudott alkalmazkodni a kor kihívásaihoz, hogy régi nimbuszából él, a Lócsiszárból, a Bulgakov-darabokból, a Maratból. Ott és akkor elég volt némi politikai áthallással "megpakolni" a darabot, és a közönség félholt volt a gyönyörűségtől. ("Gyöngyöt vissza nem adunk"- ez volt a Bíborsziget egyik poénja, s percekig nem tudták folytatni az előadást a visító röhögés és a tomboló taps miatt")

Znamenák István - színész
Talán ez, ez a Heller-darab az utolsó kísérlet, amelyben valaki megpróbálkozik a régi értelemben vett politikai aktualizálás aktualizálásával. Mohácsi erősen átírja az eredetit, teszi ezt elsősorban az elmúlt év, Jugoszlávia bombázásának apropóján. Miután kiszolgáló gépek innen, Taszárról is szálltak fel a légitámadások kíséretéül, tálcán kínálta magát az analógia: az emberi ostobaság és agresszió kvintesszenciája a hadsereg, melynek irracionális önmozgása elől nincs menekvés. Szabadka vagy Hirosima, netán bázisunk, New Haven-Kaposvár - mindegy.

S bár Heller darabja bulvárdarab, helyenként szimpla közhelyekre épít, moralizál, karakterei többnyire kétdimenziós, papírmasé figurák, addig azért eljut, hogy a modern hadsereg lényege az elszemélytelenített, technicizált gyilkolás: a kiömlő vér, az "árvaság, korai öregség", s a szétkenődő agyvelő távol-rejtve marad a monitorok villódzása, az RPG-k, RSZBN-ek, UB-k, a bűvös eszközök és a titkos rövidítések mögött. Sajnos viszont - s ez érvényes a körlethumorra is - mindez annak, aki volt katona, nem mond újat, aki nem volt, annak, e formában, nem mond semmit. Így a darab egyik legfontosabb gondolati szála, a technika mögé rejtőzés üres blődli marad, a felrobbanó karfiol-agyvelő-computerrel a középpontjában.

Ráadásul a rendező ugyanebbe a hibába esik, ő is a kényelmes, a technokrata megoldást választja: mivel a szöveg nem alkalmas a bombázópilóta-lét igazi, abszurd-tragikus lényegét feltárni, marad a gegparádé: UV-fények, lézer, computerizált hangeffektek zúdulnak a közönségre, a kifutópálya fényei a nézőtéren kezdődnek, a négygépes raj repülését a maga nemében brilliáns szcenikai eszközök varázsolják elénk. Igazi, magával ragadó látványszínház: a háttérben hatalmas vászonra vetítve Kaposvár madártávlatból, rárepülésekkel, a szimulátor-játékokból ismert cockpit-kerettel, digitalizált közelítések, hangeffektek, no és a legfontosabb: a szemünk előtt borulnak lángba sorra 3DSMaxszal vagy valami dögös ray-tracerrel meganimálva kies városunk épületei: vasútállomás, városháza, a városközpont válogatottan ronda épületei, s végül az abszurd circulus vitiosus betetőzéseként élőben követheti a közönség saját virtuális pusztulását: robban a színház. Így élvezhette ezt ad absurdum, mondjuk egy, a CNN közvetítését néző szabadkai polgár is nemrég.

A közönség visszafogottan nevetgél, főleg a kelleténél kissé kevésbé stilizált bazmegezésen. Ez utóbbi pontosan annyiszor hangzik el percenként, ahányszor egy igazi körletben, így szolgáltatva nyilván újabb muníciót a munkáslevelezőknek. Folytonos kacarászást csak a nézőtér néhány stratégiai pontját elfoglaló szín-házicicáktól lehet hallani, ők minden trágár kötőszó hallatán nyüszítenek egy sort. Felszabadult nevetést talán egyszer produkált a publikum, mikor a városháza bombázására fordult a raj, és felhangzott a rádióban az ütődött szlogen: "Kaposvár a lehetőségek városa".

Kovács Zsolt - színész
Az igazi gyengesége a darabnak a második rész altató tempója - a három kettős-jelenet mindegyike egy-két mondatos jelzést érdemelne pusztán, arról nem is beszélve, hogy meglehetősen erőltetettnek tűnik az obligát cigányozás is, amely sajnos immár hagyomány a Csiky Gergely Színházban.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne egészen nézhető színház Mohácsi rendezése - leginkább a kiváló arányérzékkel kimért aktuálpolitikai áthallás és a profi látványszínház mellett a Kovács Zsolt-Znamenák István kettős zseniális játéka miatt. Ők eljutnak odáig, hogy - túllépve a szövegen - megsejtetik a nézőkkel a lényeget: az emberi lét alapvető abszurditásának csak egy megjelenési formája az, ami a bombázógépek cockpitjén keresztül látunk. Persze lehet, hogy az a szegény bérletes hölgy, akit a kötélen lengő színész fejberúgott, mindezt másképp látja.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Egzotikus élmények!

Amiről eddig álmodni sem mert. Luxus nyaralás, a világ legcsodálatosabb tengerpartjain.