Magdolna
19 °C
35 °C

A kislányverő gép és egyéb találmányok

2007.03.25. 06:38
Kempelen Farkas a XVIII. század polihisztor zsenije volt, aki egyszerre írt verset, oldott meg mérnöki problémákat, csapolt le mocsarakat. A fonetika jelenleg is érvényes alapjait lefektetve beszélőgépet készített. Mellesleg pedig megtervezte a sakkozó automatát, a Törököt, amire nem volt büszke, de mégis ez tette őt évszázadokra feltalálók és művészek hősévé. A Műcsarnok Kempelen-kiállításán megismerjük az egyik legérthetetlenebb emberi rögeszmét, miközben a Török megver egy kislányt, sakkban.

Amikor a szuggesztív tekintetű bábu szeme megmozdult, nem csak arról feledkeztem el rögtön, hogy ez egy metafora, hanem arról is, hogy ráadásul trükk. A sakktábla előtt álló kislány is meghökkent, a Műcsarnokba meghívott vendégek abbahagyták a smúzolást, pedig a Török fából faragott keze még csak ezután emelkedett fel, és indult el hátborzongató lassúsággal az egyik sakkbábu felé. Sorban álltak fel a nézők, a biztonságiaknak úgy kellett hátrébb lökdösni az egyre közelebb nyomulókat, akik látni akarták, ahogy a fából, fogaskerekekből és réz emeltyűkből összerakott szerkezet sakkozik.

Jó, persze, valahol ott bújik az egész mélyén egy ember, de erre a játszma előrehaladtával egyre kevesebben gondoltak. Mint ahogy arra is, hogy nekünk, a virtuális valóság, a PlayStation, az internet gyakorlott felhasználóiként inkább leereszkedő érdeklődéssel kellene fogadnunk az 1769-ben tervezett sakkozógépet.

Érthetetlen rögeszme

Kempelen Farkas találmányáról azonban néhány perc alatt kiderült, hogy miért emelkedett ki a középkor és koraújkor ötletes találmányai közül. Az esendően kattogó szerkezet, a szögletesen mozgó, egyszerre emberi és azon túli bábu ugyanis jobban megragadja az egyik legérthetetlenebb emberi rögeszmét, mint például a közelben működő, high-tech robotkar, ami a kamerái elé ülőkről készít élethű portrét.

A rögeszme egyébként az az évezredes törekvés, hogy az ember gépekkel helyettesítse magát. Perverz vágyról van szó, mert miközben rettegünk, hogy mi lesz, ha a tökéletes gépek miatt ránk már nem lesz szükség, időt és energiát nem sajnálva dolgozunk a feladaton.

Ennek a perverziónak szenteli kiállítását a Műcsarnok, ami bármilyen csillogó, szerteágazó és interaktív, a válaszhoz nem visz közelebb. A kiállítás inkább távolságtartó. Egyébként lehet, hogy nincs is magyarázat, vagy ha mégis, az annyira mélyen található, hogy majd a gépek fejtik meg helyettünk.

Addig is megismerhetjük a perverzió két irányát. Egyrészt dolgozunk azon, hogy az ember géppé váljon, a másik irányban pedig, hogy a gép olyan legyen, mint az ember.

A gép emberré válik

A Kempelen kiállítás pedáns módon mutatja be a XVIII. századi polihisztort, aki korát meghaladó találmányokkal dolgozott az ügyön. De akinek munkásságában még egyformán hangsúlyos volt mindkét út.

Éppen ezért érthetetlen, hogy a kiállítás alcíme miért "Ember a gépben", mikor az csak a történet egyik fele. A szerkezetbe bújt ember segítségével működtetett sakkozógép mellett létezett egy másik, híres Kempelen-találmány, a beszélőgép is. A fújtatóból és sípszerű alkatrészekből álló szerkezet már nem trükk volt. A húszévi munkával kifejlesztett berendezés, a fonetika alapjait lerakó Kempelen kísérleteinek köszönhetően, valóban képes volt szavak kimondására. Azaz a gép viselkedett emberként.

Szemfényvesztés

Igaz, hogy mégsem ez, hanem a sakkozó automata gyakorolt mély benyomást korára és az elkövetkező nemzedékekre. A hatás jól látható volt John Gaughan trükkmesteren is, aki negyvenévi munkával elkészítette a Török néven is ismert szerkezet rekonstrukcióját. A nagypapás küllemű amerikai úgy beszélt a varázsdobozról, mint az idős utazó, aki feleleveníti régi, afrikai útját, míg egy fél óra múlva azon kapja magát, hogy az asztalon állva kiabálja, hogy és akkor balról jött az orrszarvú.

Gaughan, aki hivatása szerint trükköket gyárt, többek közt David Copperfieldnek, 1971-ben kezdett foglalkozni Kempelen találmányával. Nem volt könnyű dolga, mivel a titkot teljes egészében soha nem fedték fel, a Török pedig 1854-ben elégett.


Klikk!

Annak idején Kempelen is meglebegtette, hogy a sakkozó automata valójában szemfényvesztés, és a technikai megvalósítás a fontos. Korának neves sakkozója pedig állította, hogy ő játszott a szerkezetben. De végül utolsó tulajdonosa, a philadelphiai sakk klub elnöke, John Kearsley Mitchell árulta el az 1840-es években, hogy valóban ember játszik a gépben.

Az általános vélekedés szerint egy törpét bujtatnak el a sakktábla alatti dobozban, Gaughan azonban állította, a trükk lényege, hogy átlagos méretű ember irányítja bentről a sakkozó törököt. Többet azonban nem tudhattunk meg, mivel a doboz működése jelenleg is titkos.

A szerető robot sosem éri el célját

"Ha a tervrajzot felfednénk, elfelejtenénk Kempelent, már nem lenne érdekes" - adott magyarázatot a trükkmester, de én persze tudtam, hogy nem csak a kegyeletről van szó.

A megnyitón tartott bemutatón azonban eltűntek a kételyeim, és csak a mellettem álló mindent-tudó-úr hívta fel a figyelmem, hogy a bűvész nem egyszerre nyitja ki a doboz ajtajait, sőt, ő maga látott egy alakot a réz fogaskerekek mögött kuksolni.

A gép azonban működött, emelgette a bábukat, és néhány lépésben jól megverte a nyolcéves kislányt. Ilyen jövő vár ránk, ha a gépek átveszik az uralmat? - szólalt meg bennem a Neo, de Jovánovics György képzőművész szerint egész másról van szó. "Ez a gép a művészet metaforája. A nem létezőt megmutatni, a láthatót eltűntetni".

Még hatás alatt sétáltam át a szomszéd terembe, ahol egy biciklikerekeken guruló, hőérzékelőkkel ellátott robot keringett, vonzó hőforrást keresve. Amikor valaki belépett, megindult felé, követte, és ha utolérte, finoman nekisimult, mintha elérte volna a célját. Pedig az nem is a saját célja volt, hanem alkotójáé, a sarokban álló, hosszú hajú, ausztrál srácé. Na, ez milyen metafora lenne, néztem körül, de sehol nem láttam Jovánovics Györgyöt, úgyhogy egyszerűen csak sajnáltam a megriadt látogatókhoz bújó robotot.

Kempelen - Ember a gépben
Médiaművészeti és történeti kiállítás
Műcsarnok
2007.03.24-05.28.