Koncz Zsuzsa rajongótáborában jártam

"Ő az én korosztályom. És szerettük - kezdett odafele a taxis egy rövid kortesbeszédet, mert úgy érezte, nem megyek elég lelkesen az eseményre. - Jól képviselte a magyar nemzeti ellenállás valamit. Biztos elénekli majd, hogy Ha én rózsa volnék nem csak egyszer nyílnék." Aztán, amikor látta, hogy jegyzetelem amit mond, hozzátette: "Vagyis a proletár internacionalizmus helyett a magyar nemzeti összetartozást, ellenállást képviselte. Amennyire lehetett."

Már a plakátok megjelenése előtt elfogytak a jegyek. A jegypénztárnál még a koncert kezdetekor is állt néhány negyvenes pár, azt mondták, még megtörténhet a csoda. "Ha ilyen lelkes rajongótábort tud toborozni, lehet, hogy Koncz Zsuzsa több, mint egy egykori ellenálló ikon?" - kérdeztem magamtól, mert néha ilyeneket szoktam kérdezni.

Persze a beilleszkedés kedvéért konszolidált ruhában jelentem meg, de így is kiríttam a tömegből, mert bár mindenki színházi eleganciával öltözött, a jegyszedőkön kívül szinte csak én voltam harminc alatti, meg persze egy kisfiú, aki több szám után is sárga rózsát próbált adni az énekesnőnek, sikertelenül. De erről majd később.

"Jó estét! Sziasztok! Csókolom!"

"Nincs új lemezem, de dolgozunk rajta, jövőre megjelenik, szóval semmilyen apropója nincs a koncertnek - jelentette be a vörös szmokingos énekesnő, miután a nézőtérről, jobbról megérkezett (a színpad felől ez bal oldal). - Így kötelező penzumom sincs, hogy milyen számokat adjunk elő" - tette hozzá.

A kötelező penzumról annyit, hogy ugyanezt a műsort novemberben már végigülték a turné főbb állomásain Siófoktól kezdve Békéscsabán át Szegedig, és a zenekar tagjainak a spontánnak tűnő, dalcímekkel teletűzdelt szöveg is unalmasnak tűnhetett, hiszen mindenhol szó szerint ugyanezeket mondta el Koncz Zsuzsa. Mögötte a négytagú zenekarban szintetizátorozott egyébként a fiatal Balázs Fecó hasonmása, akusztikus gitáron a zsenge Laár Andrást véltem felfedezni, a dobos pedig, ahogy egy menedzser magyarázta a szünetben: "ilyet még nem láttam, hangszigetelt dobozban dobolt."

"Jó estét! Sziasztok! Csókolom!" - mondta Koncz az első száma után, amit nagy nevetés fogadott. "Hogy vagyunk?" - kérdezte a közönségtől, és később is úgy beszélgetett velük, mint egy jó pedagógus, akire halvány cinizmust pakoltak az évek: "Jóóól!" - válaszolták a nézők. "Erre számítottam! (nevetés). Az ember röviden mindig jól van. Azon igyekszem, hogy ez így is maradjon. Félidőben majd kipihenhetjük egymást, ezt úgy hívják, hogy szünet" (ismét nevetés).

"Hatvannégyben épp hogy elindultunk"- indult a következő szám. Körbenéztem, mögöttem egy ősz pár vigyorgott, a középkorú közönség nagyrésze lelkesen tapsolt. Csak úgy áradt a szeretet. "Nehogy azt tessék ám hinni, hogy ezt az évszámot könnyű nekem így bele az éterbe!" - mondta utána (nevetés). Hát igen, számoltam, Koncz Zsuzsa márciusban lesz 60.

Egy ismerősöm később azt magyarázta, hogy kár, hogy kevés régi "nagyágyú dal" volt, mert az új számokat nem annyira ismeri. Aminek örült a régiek közül, az a Mama kérlek volt, a Hej, tulipán és "az olyan bajos dalok", mint A Kárpátiék lánya, a Bródy János szerezte Ha én rózsa volnék és a Jelbeszéd (1973). E két utóbbit - és most Koncz Zsuzsát idézzük - "az átkosban betiltották, mert nem kompatibilis. Tíz évre eltűnt az éterből. Úgy éreztem magam, mint Micimackó, amikor a fáról leesik."

Majd ha a Bergendy összeáll

Egy vidéki rajongót is faggattam a büfében, aki nem is annyira echte rajongó, hiszen régen nem szerette Konczot, mert "olyan gyerekesen csengett a hangja", de most már szereti hallgatni, "rekedtesebben énekel, beérett". (Azon kevesek közé tartozott, akit a férje nem kísért el a koncertre: "Majd, ha a Bergendy újra összeáll, akkor eljön velem", mondta.) Mi ez a nosztalgiahullám?, kérdezem. "Ötvenhét évesen az ember bölcsebb lesz, és felértékelődnek ezek a fiatalabbkori dolgok. Én is így gondolkodtam, ahogy Koncz Zsuzsa, de ez nekem akkor természetesnek tűnt. Most döbbenek csak rá, hogy ezt akkor mekkora bátorság volt megénekelni."

Koncz Zsuzsa mindenesetre a tizedik sorból kortalannak látszott, és olyan egyszerű, mégis teátrális mozdulatokkal gesztikulált, hogy azt vártam, hogy az "Az volt a hej, igazi szép idő!"-nél a karórájára mutat, vagy hogy az "Ég és Föld között repülj velem, Vigyél át a túlsó partra, igen!" mondatnál fejest ugrik a közönségbe, akik amúgy végig hálásan asszisztálták a két órás one man show-t. Nevettek az elhelyezett poénokon ("Én most vettem fel lábat", vagyis szoknyát húzott), minden szám után lelkesen tapsoltak, elnézték a körülményes mondatait ("a szerelem fontos volt, fontos lesz és fontos is fog maradni"), vele örültek, amikor a 2001-es francia becsületrend lovagja címéről beszélt, és amikor arra hivatkozott, hogy meg akarja nézni ez az Európa legjobb hangversenytermének kikiáltott helyiségnek tényleg jó-e az akusztikája, vele énekelték a refrént. Legnagyobb sikert mégis az a kisfiú aratta, akinek hatodik szám után végre sikerült átadnia a sárga rózsát.

A büfében aztán felfedeztem a baseballsapkás Friderikusz Sándort, aki Szegvári Katalinnak magyarázott nagy vehemenciával valamit. Megpróbáltam kifaggatni Friderikuszt, hogy pontosan mit szeret Koncz Zsuzsában, de beszélgetésünk az Index szónál félbeszakadt. Így be kell érnünk a műsorvezető Koncznak írt 2002-es Ki nevet a végén? lemezajánlójának szövegével: "Valószínűleg van egy sajátos Koncz Zsuzsa karátérték, amihez gyémántkeménységgel tartja magát. Bármilyen újszerű hangzásvilágot teremtenek is köré, a személyisége megmarad." Az az igazság, hogy én a válaszhoz még mindig nem jutottam közelebb, de ezt biztos a korom teszi.