Ferenc, Olívia
-4 °C
4 °C

Kamu-e a magyar lottómilliárdos könyve?

2005.07.06. 08:11
Az Athenaeum Kiadó birtokában nincs olyan bizonyíték, ami akár megerősítené, akár cáfolná a Lottón nyertem című könyvben írtakat, vagy ami a szerző személyét beazonosíthatná. A Szerencsejáték Rt. előre biztosított minket, hogy nem fogja megerősíteni a könyvben írtakat. Elgondolkodható, hogy ha nem igaz a történet, akkor miért venné bárki a fáradtságot, hogy megírja, utána pedig lemondjon a honoráriumról. Az is biztos, hogy a szerző hírnévre nem tesz szert, hiszen álnéven jelenik meg a regény, ami valljuk be, nem elégítene ki egyetlen komoly írót sem. Tehát, ha a könyv nem nyereségvágyból és biztosan nem az írói hírnév megteremtésére született, akkor akár igaz is lehet.
(Idézet a kötet www.lottonnyertem.hu című promóciós weboldaláról)

Olyan megrázó könyvet évek óta nem olvastam, mint a Lottón nyertem - A magyar lottómilliárdos igaz története. Megrázó, mintha mondjuk VV Györgyusz élő adásban közölte volna, hogy rákja van, aztán vadászpuskacsövet vett volna a szájába és meghúzta volna a ravaszt, mi meg bámulhattuk volna a villa falán lecsorgó agyvelőt.

Közben az is lehet, hogy az egész könyv egy furfangos hamisítvány. De ez majdnem mindegy is.

Figyelmeztetés
Kérjük, hogy aki meg akarja venni a könyvet és nem akarja tudni a végét, az ne olvasson tovább! A Lottón Nyertemről sajnos nem lehet úgy írni, hogy az ember ne lője le a poént!

A lottómilliárdos könyve a köznapiság remekműve, az Ember Tragédiája János, az erdész és Alma előadásában. Az alaphelyzet csiklandozóan ígéretes, a tökéletes bulvárcsemege: minden idők legnagyobb magyar lottónyereményének nyertese el fogja mesélni, milyen volt rájönni, hogy az ő számai jöttek ki, milyen volt felvenni az ötmilliárdot, hogy mit csinált utána napközben, hogy beleőrült-e, vett-e tíz kiló kokót, ilyenek. (Azt nem mondják ki konkrétan, hogy a csak Istvánként említett szerző az ötmilliárdot nyerte volna meg, de a Szerencsejáték Rt. archívuma és a mázlista játékos által megvásárolt Ferrari piacra kerülési ideje alapján másról nem lehet szó.) A hátsó borítón utalnak ugyan valamiféle személyes tragédiára, de a vidám címlap inkább pikánsan hedonista beszámolót ígér, igazi kukkolást arról, amiről mindenki álmodik.

Vavyan Fable mesélni kezd

A névtelen szerző az elején becsületesen megmondja, hogy a könyve nem irodalmi mű. Sőt, kifejezetten rá is játszik az "egyszerű ember vagyok, írni sem tudok"-vonalra. Annyira, hogy az első mondatoktól gyanús lesz az egész: túl jól van ez megcsinálva. Annyira profi, mintha mondjuk Vavyan Fable írta volna. Az annyira itt hangsúlyos. Nem egy Esterházy Péter sejlik ki az István álnév mögül, hanem egy slágfertig ponyvaiparos. Kicsit kopogós, kicsit száraz (elvégre gépészmérnök lenne a mesélő), de könnyen gördülő a szerző stílusa, amit elmond, az meg olyan Szabó családos. Déli megye, diploma, művezetői állás, válás után újabb házasság, kis ház kölcsönből, nyolc éves Opel Astra, kempingezés, néha Harkány, ilyenek. Az egész viszont egyáltalán nem túlírt vagy modoros, ami elvileg szinte kizárná, hogy valódi legyen, bármit is jelentsen ez.

'Nevettem és jajveszékeltem'

Aztán jön a lottósorsolás. A könyv itt teljesíti a legtöbbet a kukkolás ígéretéből. István szépen leírja, milyen is az, amikor az ember a tévé előtt ülve megtudja, hogy van ötmilliárdja. Érdemes felidézni, hogyan adja vissza az első pillanatokat: A tévé elé rogytam és zúgni kezdett a fejem, sírtam, hörögtem, nevettem és jajveszékeltem. Ez leírhatatlan érzés, ijesztően súlyos és fullasztó. Aztán nem is ír róla többet. Ahogy előre haladunk a szövegben, egyre erősebb az érzés, hogy István talán tényleg nem tud írni, ezért abból rakott össze remekművet, amit nem írt le.

A gyanúsan professzionális indítás után a könyv dereka csaliként funkcionál. Itt derülne ki elvileg, hogy István és felesége, Zsuzsa mit kezdtek a rettentő vagyonnal. A szerző önmagát is szűkszavú, tárgyilagos kíméletlenséggel intézi el, ami egy csapásra rokonszenvessé teszi. Nem rejti el, hogy a nagy pénz azonnal habzsolóvá tette őket: a gyermektelen házaspár hat-nyolc fürdőszobás villát keres legalább hat autóra méretezett garázzsal. Aztán találnak egy olyan házat, ami tetszik, de a menő ügyvéd nem akarja adni, mire hősünk kápéban ajánl félmilliárdot, de kidobják.

A sztori itt elkezd egyre vadabb fordulatokat venni, ugyanis az újdonsült milliárdos annyira rákattan az ügyvéd házára, hogy titkos helikopteres akció keretében le akarja vetetni a méreteit, aztán lemásolni az épületet, de a helikopter lezuhan a kertben, majdnem felrobban, a betolakodók pedig 40 millió forint kápé ellenében szabadulnak. (A budapesti panoptikum szórakoztató figurája az anyagias jogász, aki korábban százezer forintért volt hajlandó körbevezetni őket a házában.)

Kit érdekel egy milliárdos?

Érdekes, hogy a szenvtelen hangnemben előadott, már-már ponyvaízű kalandok ellenére szinte semmit nem tudunk meg arról, hogy igazából miként telnek két ember mindennapjai, miután minden előzmény nélkül ekkora pénz esik a fejükre. Sok más dolog viszont kiderül. Például az, hogy a túl sok pénz le is béníthat. A házaspár hónapokkal a nyerés után még mindig egy bérelt lakásban pecózik, van egy nyolcéves Astrájuk, amit már nem hajlandók használni, meg egy Ferrari, amit a legtöbb helyzetben még nem mernek. Szóval van lelkes, de gyakran eredménytelen beszerzés, de elmarad az igazi dolce vita. Az igazi boldogság ráadásul az lenne, ha a feleség negyven fölötti életkora ellenére sikerülne a mesterséges megtermékenyítés (a főhősnek előző házasságából már van egy fia), de hiába a pénz, elmarad a siker.

Jönnek a lidércek

Poentírozott jelentben viszont nincsen hiány. István megveszi a 200 ezer eurós Ferrari 612 Scagliettit és az az első dolga, hogy a kulcsával egy titkos helyen megkarcolja a fényezést. István besokall az egésztől és egzisztencialista elszánással nekivezeti a reaktivált Astrát egy fának. Nem akar meghalni, csak kíváncsi mi lesz. Hát az lesz, hogy a rutin vérvizsgálat leukémiát mutat ki, és a csendesen kivagyiskodó, a témához képest inkább unalmas könyv innentől lidércessé válik. A szerző ugyanazzal a szenvtelenséggel (plusz balzacian aprólékos részletezéssel) meséli el, hogyan menekülnek el még egy hétre Amszterdamba (azaz eredetileg Amerikába), mielőtt elkezdődnének a kezelések, mint azt, ahogyan nem sokkal korábban Ferrarit vették. A hangnem egészen addig kitart, amíg azt nem veszi észre az olvasó, hogy az ötmilliárd nyertese nem egészen két évvel a csodás esemény után szörnyű kínok között meghalt rákban.

A helyzet morbiditását és érzelgősségét remekül ellenpontozza, hogy a haldokló István mániákusan száraz aprólékossággal értekezik az amszterdami luxuslakosztály elit burkolóanyagairól, miközben a vérében egyre több hibás fehérvérsejt nyüzsög.

A vége előtt még van egy túlzottan is filmszerű jelenet, amikor a kórházban szerzett, halálosan beteg barátjával megszöknek és Thomas Porschéjén ellógnak egy utolsó száguldásra, ami után pár órával a sportkocsi-tulajdonos meghal. Itt újra előkerül a kérdés, hogy kamuval van-e dolgunk, de ha meghatódtunk, akkor mindegy, ha nem, akkor pedig az a válasz, hogy fingunk sincs.

A kötet elején biztosra vettem, hogy egy profi ügyesen álcázott átveréséről van szó. Amikor még mindig nem derült ki, hogyan is él egy újdonsült milliárdos, csak jöttek a száraz listázások, elbizonytalanodtam. A hihetetlennek vagy csináltnak tűnő fordulatok papírforma szerint becsapásra utalnának, no de mi van, ha az élet néha tényleg olyan, mintha egy életidegen copy writer találná ki?

Akkor most kamu?

Ha onnan közelítünk, amit a könyv weboldalán az Athenaeum Kiadó feszeget, vagyis hogy kinek állna érdekében a csalás, akkor két potenciális lator marad: vagy egy olyan szerző, akinek akkor is kielégülést okoz, hogy átvert több ezer olvasót, ha sosem derül ki a neve, és pénzt sem kap, vagy maga a kiadó. Attól még ugyanis, ami a borítóra van írva, miszerint a szerző teljes honoráriumát egy rákalapítványnak ajánlotta fel, a kiadó elvileg kereshet az üzleten, akár sokat is. Például úgy, hogy kitalál egy titokzatos sztorit az emailben elküldött komplett könyvről és a titkolózó szerzőről, előre kijelenti, hogy ő maga sem tudja, tényleg a lottómilliárdos-e a szöveg írója, aztán elad százezer példányt.

De én nem hiszem, hogy az Athenaeum lenne a hunyó. A könyv a maga trivialitásában annyira felkavaró, az esetlen fogalmazásokat olyan váratlan bakugrásokkal követik a drámai kihagyásokkal operáló, ütős szakaszok, hogy azt szándékosan szinte lehetetlen lett volna így kavarni. És az sem riasztó benne, hogy az üzenete annyi: a pénz nem boldogít. Ezt az önmagában nem túl izgalmas mondatot ugyanis vésővel faragták bele Vágási Feri testébe, mi pedig bámulhatjuk a véres sebeket, hogy ez tényleg így van.