Decens polgárpukkasztás

Nem csak a műtárgyaknak jó, szűrhetjük le tapasztalatainkat, körbejárva a Művészetek Palotája kulturális betontömbjébe költöztetett Ludwig Múzeum új termeit. A neves kortárs, képzőművészeti múzeum igazgatónője néhány hónapja ugyanis még azzal a kijelentéssel tette kérdésessé részvételüket a kormányzati ciklusokon, gazdasági konstrukciókon és józan észen átívelő projektben, hogy a Művészetek Palotájában a műtárgyaknak jó lesz, a múzeum munkatársainak azonban kevésbé. A munkatársak helyzetéről továbbra sem tudunk sokat, az állítólag szűkös irodákat nem láttuk, viszont a múzeum biztosan jó a látogatóknak is. Már abban az esetben, ha megtalálják a múzeumot.

A főbejáraton belépve a kortárs művészet rajongója ugyanis decens, barna egyenruhába öltözött hosztesszek sorfalába botlik, viszont egyetlen felirat sem ad útbaigazítást a múzeum helyét illetően. És bár sokadszor jártunk a Művészetek Palotájában, végül csak a kiállítótermet találtuk meg. Az új és hatalmas épület ünnepélyessé tette a hangulatot, a jegykezelő lehalkított hangon egyenesen a reszepszióhoz irányított, jegyvásárlásilag. A jegyet egy emelettel lejjebb, az inkább ruhatárszerű pultnál lehetett megvenni a készséges munkatársaktól, és tőlük tudtuk meg azt is, hogy a múzeum a fölöttünk található három szintet foglalja el.

A felső kettőn a Ludwig saját gyűjteményéből rendeztek kiállítást, kihasználva azt, hogy az egykori Munkásmozgalmi múzeummal szemben, itt nem kell tér hiányában a raktárban tartani az alkotások jelentős részét.

Csillogás helyett

Az új helyen megnyíló múzeum fő attrakciója azonban a párizsi Pompidou központ gyűjteményének válogatása volt, ami valóban nem okozott csalódást. Az első teremben még megosztotta a figyelmet a nagy üvegablakok keretében megjelenő valóság, a Nemzeti Színházból, zikkuratból és egyéb betonépületekből álló kollázs, később azonban maradtak a művek. Ez egyébként a múzeum dicsérete, nem gondoltunk ugyanis a termek kialakítására, vagy dizájnra, a tér pont úgy funkcionált, mint egy múzeum esetében kell. Míg a kétségkívül vonzó elhelyezkedésű, Várbeli Ludwigban a nagy ablakok helyenként becsillogtatták a képeket és elhomályosították a mellettük elhelyezett alkotásokat, itt a tér nem volt észrevehető, a művek megjelenését szolgálta.

A légkondicionáló rendszerrel felszerelt termek megfelelnek a nemzetközi kívánalmaknak is, így olyan kiállításokat is láthatunk majd, amelyeket eddig a szükséges technikai háttér hiányában nem kapott meg a Ludwig.

A halak jól vannak

A Modernség talánya címmel, különösebb válogatási koncepció nélkül rendezett kiállításról egyébként annyi mondható el, hogy jó. A Pompidou központ gyűjteményében megtalálható az ötvenes-hatvanas évektől alkotó legtöbb, jelentős művész munkája. A kiállítás tehát alkalmas kortárs művészetről való elmélkedéshez, kulturális randikhoz és hétvégi, családi programhoz.

Bár most nem célunk a művészi értékelés, megemlítjük kedvenceinket, Jochen Gerz lírai fotósorozatát, A nagy szerelmet, Wim Delwoy botrányos művét, a disznóbőrbe tetovált Jézust, Daniel Spoerri zuhanyrózsával turbózott tájképét, és a dél-koreai Nam June Paik Videó-hal című, látványos munkáját, amelyben halak úszkálnak villogó monitorok előtt. Az állatszeretők kedvéért informátorainktól megtudtuk, a tévéket éjszakára kikapcsolják, így az aranyhalak nincsenek állandó sokk alatt.

Kifelé menet teszteltük még a shopot, ahol a kínálatból leszűrtük, a boltvezető a művészeti könyvek mellett Kertészért, Máraiért, Paul Austerért és az ezoterikus Paulo Coelhoért rajong. Az albumok között a múzeum új logójával és nevével - LUMÚ - ellátott dizájntáskákat találtunk 15 ezerért, amiből azt a messzemenő következtetést vontuk le: terv, hogy a New York-i MOMA, vagy a bécsi MUMOK mintájára a LUMÚ legyen Budapest exkluzív kortársművészeti helyszíne. Felidézve a bécsi múzeum mellbevágó, fekete monolitját, azonban eszünkbe jutott: miért kell ezt egy betonkockában csinálni?