Miklós
-7 °C
2 °C

Én techno-optimista vagyok

2004.01.10. 11:02
Kapcsolódó cikkek (1)
A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének igazgatója vezeti azt a - Westel támogatásával megalakított - nemzetközi kutatócsoportot, amely az új kommunikációs technológiák társadalmi hatásait elemzi. A bölcseletet megújítani kívánó multimediális filozófia képviselője egyben a Nyitott Egyetem portál (www.fil.hu/egyetem) első embere is.

Magyar Narancs: Hogyan lett egy ilyen nagyszabású kutatássorozat központja Magyarország?

Nyíri Kristóf: A nyolcvanas évek második fele óta foglalkozom kommunikációfilozófiával. Már a world wide web és a mobiltelefon megjelenése előtt kutattam az írásbeliség és a szóbeliség problematikáját, egyebek mellett olyan meghatározó hazai gondolkodók munkásságát folytatva, mint Hajnal István, Balogh József és Balázs Béla. Többek között azt vizsgáltam, hogy az új kommunikációs technológiák, mint például a könyvnyomtatás vagy az úgynevezett második szóbeliség, a rádió, a televízió és a telefon, majd az internet hogyan befolyásolják az emberi gondolkodást, a társadalmi érintkezést vagy éppen a csoportszerveződést. Ezekre a publikációimra figyelt fel 2000 őszén a Westel és kért fel a nemzetközi kutatócsoport megszervezésére. Három magyar, egy német és három angol nyelvű kötetben olvashatók a munka eddigi eredményei, és remélem, hogy képes leszek a kutatássorozat belátásainak átfogó elméleti szintézisére. Büszkén mondhatom, hogy a megjelent kötetek máris nagy nemzetközi sikert értek el.

MN: Több helyütt kifejti, hogy a világról és az emberről való gondolkodás jellege és az adott korban uralkodó kommunikációs technológiák együtt változnak.

NYK: Az ember alapvetően kommunikatív lény, az emberré válás pedig eleve kommunikációs erőtérben ment végbe. Az emberi elme kollektív természetű, sosem az egyén gondolkodik, hanem a közösség. A könyvnyomtatás és különösen a hangtalan olvasás tevékenysége teremtette meg azt a közeget, amelyben egyáltalán megszülethetett az az elképzelés, hogy létezik olyan, hogy individuális, egyéni tudat. Az újkori filozófia - Locke, Descartes és Kant - alaptétele ez. A 19. század végén Nietzschével kezdődött a fordulat: az idősödő gondolkodó ugyanis már annyira rövidlátó volt, hogy élőszóban fogalmazta meg az aforizmáit. Ez a hendikep vezetett ahhoz a filozófiai áttöréshez, amely értelmezésemben Heidegger és Wittgenstein életművében kristályosodott ki. Mindketten az írásbeliség hagyományával szembefordulva valami újra, a szóbeliség filozófiájára törekedtek, vagyis olyan gondolkodói közeg megteremtésére, amelyet már nem az írott szó határoz meg.

MN: Hogyan illeszkednek ebbe a gondolatkörbe azok a fejtegetései, amelyek a szövegszerkesztőn való írás, a "képernyőn gondolkodás" természetét tárgyalják?

NYK: A gondolatok mindig a kommunikáció közegében, attól befolyásoltan születnek meg. Nincsenek a közlés médiumától teljesen független mondandóink, hiszen a kifejezés meghatározott csatornái már eleve kijelölik a gondolkodás lehetőségeit és határait. Amikor szövegszerkesztőn fogalmazunk, az inkább emlékeztet a szóbeli fogalmazásra, mint a papíron való írásra. Sokkal rugalmasabbak vagyunk ilyenkor, hisz a szöveg könnyebben módosítható, a hosszabb összefüggések helyett pedig kisebb szegmensekre összpontosítunk, csakúgy, mint amikor beszélünk. A szóbeli fogalmazás rapszodikusabb, darabosabb, inkoherensebb. Az e-mail szövege sokkal közelebb áll a leírt beszédhez, mint egy hagyományos írott szöveghez. Ráadásul ma a nem online számítógép már csak a komputerhasználat határesetének tekinthető, tehát a képernyőn fogalmazás nem egy elszigetelt egyén tevékenysége többé. Ez is az írásbeliség előtti kommunikáció mintázatait hozza vissza a gondolkodásba.

MN: Napjaink filozófiai gondolatmenetei már szövegszerkesztőn születnek. Milyen tendenciákat vetít mindez előre a humán gondolkodásban?

NyK: Az írásbeliség és egy új szóbeliség eddig soha nem látott vegyülékét tapasztalhatjuk meg a filozófiában is. Az internet egyre inkább multimediális, tehát nemcsak szavak, hanem képek, animációk és hangok továbbítására is alkalmas. Ha igaz, hogy a platonista filozófia az írásbeliség megjelenésére adott válasz volt, akkor ma a multimediális közlés jelenti a filozófia számára az új kihívást. Ezzel próbálok én és a munkatársaim is szembenézni. Mindebben van egy paradoxon is, hiszen miközben tudatában vagyok annak az elvárásnak, hogy a végső filozófiai bölcsességet könyv formájában fogalmazzam meg, a kutatás és a publikáció alapvető közegének ma már a multimediális teret tekintem. Ez rövid szövegeket jelent, informatív, a gondolatmenetbe szervesen illeszkedő képekkel és animációkkal illusztrálva. Ez a filozófiai gondolkodás mai közege.

MN: Ha jól értem, a rövidebb, összeszedettebb filozófiai szövegek nem a gondolati ívek elsilányulását eredményezik, inkább arról van szó, hogy a "nagy öregek" munkái voltak igencsak bő lére eresztve.

NYK: Roppant deprimáltan tekintek a nyugati filozófia történetére. A korábbi bölcsességek nagy részét üresjáratú locsogásnak tartom csupán. Azt gondolom, hogy az elmúlt kétezer évet a filozófia egész egyszerűen egy alkalmatlan közegben élte le. A multiszenzoriális, vagyis a minden érzékszervünkre egyszerre ható világ problematikáját ugyanis a szó kényszerzubbonyába bújtatta. Ezt a dilemmát a nyugati filozófia éppen a közeg behatároltsága miatt nem vette, nem is vehette észre.

MN: Pedig mást sem hallani a civilizációt féltő filoszok legtöbbjétől, mint hogy az írás és az olvasás mint a legmagasabb rendű tudásáthagyományozási formák háttérbe szorulnak, ami a vég kezdete.

NYK: Ez a techno-pesszimista kulturkritikus értelmiség elég műveletlen. Máskülönben tudná, hogy Platón a dialógusaiban elvetette az írást mint a filozófia lehetséges közegét. Az igazi filozófia szerinte is interaktív, mint amilyen a mester és a tanítvány élőszóban történő beszélgetése. Most egy olyan tudományos és kulturális hajnal hasadt, ahol az írásbeliség minden előnye megmarad úgy, hogy a multimédiának köszönhetően a hiányosságokat és a hátrányokat kiküszöbölhetjük. Ez egy sokszínűbb, kreatívabb kulturális és tudományos erőteret teremt. Az emberi gondolkodás eredendően képies, a szavak és a képek kombinációja tette az embert emberré, és most térünk vissza a gondolkodásnak ehhez a természetes közegéhez. A képiség előretörését nem a kultúra hanyatlásának tartom, hanem éppen hogy gazdagodásnak, amelyet az írástudók felelőtlensége volna nem kihasználni.

MN: Hogyan néz ki "működés közben" ez az új gondolkodási habitus?

NYK: Régen, amikor egy filozófiai előadásra készültem, szófordulatokon gondolkodtam, és létesítettem egy új dokumentumot a számítógépben. Ma egy egész könyvtárt nyitok, mert tudom, hogy képekre és animációkra is szükségem lesz. A gondolatmenet felépítése tehát a képek és a szavak integrációját jelenti, vagyis az embert eredetileg is jellemző multimediális gondolkodás kerül most vissza a jogaiba.

MN: Ahelyett tehát, hogy egy képi élményt, benyomást szavakkal próbálna meg körülírni, egyszerűen rámutat?

NYK: Pontosan. Wittgenstein kiadatlan hagyatékában is találhatunk olyan gondolatmeneteket, amelyek abban csúcsosodnak ki, hogy a nyelv határait többek között azok a dolgok jelentik, amelyekre minden szónál többet ér ránézni. Mennyivel egyszerűbb egy sajátos arckifejezést megmutatni, mint megpróbálni szavakba önteni! Bizonyos gondolati tartalmakat ideálisabb kifejezni képekben vagy animációkban.

MN: Egy verbális megfogalmazásra ráadásul mindig rá lehet sütni, hogy nem több mint egy értelmezés, egy kép viszont "az, ami".

NYK: Természetesen a vizuális ábrázolások esetében is van szerepe a környezetnek, az értelmezésnek és a felfogásnak, de a képi felismerésnek kétségkívül van egy olyan őseredeti dimenziója, amely a szónyelvből hiányzik. A beszéd a nyögdécselésen kívül mindig konvencionális, a képi kommunikációnak viszont egészen biztosan létezik egy nem konvencionális sziklaalapzata. A kép jelentése tehát lényegesen közvetlenebb, mint a szóé.

MN: Említette, hogy a multimediális közeg emberképe az egyéni elmét a kollektív gondolkodás egyik "elemeként" fogja fel. Ez azt jelenti, hogy a jövő filozófiájának már nem is lehetnek nagy alakjai?

NYK: Nem feltétlenül. Az Amerikában tanító, erdélyi származású Barabási Albert-László kutatásai mutatták meg azt, hogy a weben azáltal vagyunk képesek eljutni néhány klikkeléssel egyik dokumentumtól a másikig, hogy a sok száz millió, kevés kapoccsal bíró link mellett van viszonylag kevés olyan, amelyekre rengeteg másik oldal mutat. (A Barabásival készült interjút lásd: A hálózatok Achilles-sarkai, Magyar Narancs, 2003. május 15.) Ezek a nagy csomópontok biztosítják tehát a kommunikációt a kis csomópontok között. Ez igaz a személyekre is. Kellenek olyan szervezőegyéniségek, akiken keresztül a közösségi kommunikáció - legyen az akár tudományos közösség - bonyolódik. A közös gondolkodás funkcionálásához szükség van tehát nagy egyéniségekre, csak nekik immár másfajta tehetségekkel kell rendelkezniük. A nagy kompilátor, a nagy szintetizátor helyébe a nagy kommunikátor lép.

MN: Az internet nagy tömegek számára biztosítja a hozzászólás, a belebeszélés lehetőségét. Várható, hogy a filozófiai diskurzus is nyitottabbá, demokratikusabbá válik?

NYK: Mélyen hiszek abban, hogy minden elektronikus kommunikációs technológia, így az internet is nagymértékben demokratizálja a társadalmat. A tekintélyelvű, "utasításos" gondolatok a hálón kisebb erővel tudnak hatni, a nagy presztízsű professzor mint filozófiai tényező hála istennek radikálisan háttérbe szorul. Az imént említett fontos csomópontok miatt azonban mindenki hallathatja a hangját, de nem minden hang hallatszik majd egyformán messzire. Az internet demokratikus tendenciái mellett tehát vannak "arisztokratikus" törvényszerűségek is, amelyek szintén jelenthetnek kommunikatív előnyöket.

MN: Sokan vitatják, hogy az információs forradalmak lényegileg alakítanák az emberi gondolkodást, hisz míg a kommunikációs eszközök mind gyorsabban fejlődnek, az elménknek "otthont adó" agyunk evolúciós léptékben mérve évezredek óta változatlan.

NYK: Ez így igaz. Az emberiség össztudását egy elmében egyesíteni lehetetlenség. Ez az elképzelés is hamis illúzióink egyike csupán. A tudás egyes darabjainak a lokális összefüggéseit viszont minden korábbinál hatékonyabban képes megmutatni a hálózat, és az új összefüggések létesítésének a lehetőségét is rendkívüli módon kitágítja.

MN: A "tudás" fogalma folyamatosan változik. Ha azt mondom, hogy tudom valakinek a telefonszámát, akkor azt értem rajta, hogy benne van a mobiltelefonomban, de fejből, tehát "valójában" nem tudom.

NYK: A tudás eredetileg és elsősorban mindig gyakorlati tudást jelent. A példájában tehát a "tudás" szó nem átvitt értelemben, hanem a legeredetibb értelmében szerepel; tudom a telefonszámát, mert fel tudom hívni, ha akarom.

MN: Ennek analógiájára mondhatjuk azt, hogy mindent tudunk, ami az interneten fent van?

NYK: Konkrét, gyakorlati célok esetében van csak értelme "tudásról" beszélni. Ha egy készüléket akarok megalkotni, vagy egy vegyületet akarok előállítani, és ezt az internet segítségével meg tudom csinálni, akkor "tudom" azt a valamit. Én techno-optimista vagyok, hiszem, hogy ma a technika segítségével több gyakorlati problémát vagyunk képesek megoldani, vagyis többet "tudunk" a világról, mint bármikor korábban. Nem hiszek a "testetlen igazságban". Nem az a kérdés, hogy tudunk-e átfogó bölcsészelméleteket alkotni, hanem hogy képesek vagyunk-e megoldani konkrét vagy akár átfogó emberi problémákat. Kizárólag a gyakorlat sikeressége jelentheti egy elmélet igazolását. Ez így volt évszázadokon át, amikor a mesterségbéli ismeret jelentette a tudást. Majd jött egy epizód, ami tévedésnek bizonyult. Ma ismét tudástársadalomról beszélünk, de nem azért, mert a történelemben most válik először meghatározóvá a tudás. Ez a fordulat éppen a gyakorlattól független tudás eszményével való szakítást jelenti. Leszámolást egy illúzióval, visszatérést egy régi, pragmatikus hagyományhoz.

MN: Ön az alapítója az MTA Nyitott Egyetem elnevezésű filozófiai portáljának. Ez a virtuális egyetem lenne a hagyományos felsőoktatás reális alternatívája?

NYK: A személyes jelenlétet semmi nem pótolhatja, éppen ezért nem arról van szó, hogy a "kőegyetemek" helyébe egy virtuális egyetemet kívánnánk állítani. A szűk minőségi tanári kapacitás ellensúlyozására és kiegészítésére viszont hasznosnak látszik a releváns tudományos tartalmakat fölvinni az internetre. Ez az Integrált Virtuális Egyetem Kezdeményezés modellje, amelyben megmarad a tanterem, a diák-tanár viszony, a diákszerelem, a könyvtár és a kocsma, de egy ésszerű munkamegosztás eredményeként nem kell minden karon külön kidolgozni egyes részterületek színvonalas tananyagát. Ebbe persze az is belefér, hogy egy neves amerikai professzor előadását interneten keresztül meghallgassák a diákok, de ettől még a "hús-vér" professzorokra is ugyanúgy szükség lesz.

Bugyinszki György