Túlélőkészlet az impulzustúladagoláshoz

Az év egyik legfontosabb kortárs képzőművészeti kiállítását, a Manifestát mintha direkt azért találták volna ki, hogy összezavarja a gyanútlan látogató érzékeit. A több száz művész, a hegyekben álló műalkotások, a gyárépületben, birodalmi postaépületben és középkori erődben berendezett kiállítóhelyek villódzása, és persze a széttartó koncepciók hatására az ember még napokkal később is úgy érzi, bármi lehet műalkotás, az íróasztala, a telefonja, vagy akár egy villamos is. Ami veszélyes, ha az a végén elüti az átszellemült járókelőt.

A biztonságos közlekedés végett most egyetlen helyen mutatjuk be a legjobb műveket. Ez már csak azért is hasznos, mert elkerülheti, hogy a helyszínen, ön előtt is megjelenjen a művész, miközben elképedve olvassa alkotásának ismertetőjét. Ahogy velünk történt, miközben értetlenkedve olvastuk, hogy a függöny mögött pergő film egy tönkrement high-tech cég menedzserének és barátnőjének beszélgetését mutatja be úgy, hogy a csaj egyúttal mesterséges intelligenciának tűnik. Párbeszédük pedig a "vállalati nosztalgia, a gazdasági stratégiák és a romantika keveréke".

Hello, én vagyok Adam, a film készítője, toppant elém Adam, aki nyilván ámulatként értékelte arckifejezésemet. Adam a most megcsinálhatod életed interjúját, bármire válaszolok jelentésű mosollyal nézett rám, így nem mertem elmondani, hogy az ismertető szöveg olyan hatással volt rám, mint amikor a könyvelőm megkísérelte elmagyarázni az új adószabályokat. Jeleztem, a film megtekintése után következik a mélyinterjú.

A vásznon egy pantomimes mozgással gesztikuláló, emelt hangú férfi mantrázott összefüggéstelen mondatokat, barátnő nem volt jelen, úgyhogy kilestem a függöny mögül, és mikor Adam hátat fordított, egy mobilszobor takarásában elmenekültem.

Ne kockáztasson tehát, ismerkedjen meg a legizgalmasabb alkotásokkal biztonságos távolból.

Erhardt Miklós - Kis Varsó - Bolondok hajója: A Manifesta nem olyan mint a Velencei biennále, ahol a magyar művészek alanyi jogon állíthatnak ki. Ide a kurátorok hívják meg azokat, akik a nemzetközi színtéren is érdekes dolgokat csinálnak. Már csak ebből a szempontból is figyelmet érdemel tehát a néhány éve a biennálén is nagy visszhangot keltett Kis Varsó (Gálik András, Havas Bálint) és Erhardt Miklós videómunkája.

Külön izgalmas, hogy az anarchista házfoglaló-akciót bemutató filmbe meghívták jelen sorok szerzőjét is. Pedig jelen sorok szerzője még sosem volt anarchista, sőt, az ideológiát megvalósíthatatlannak, jelenlegi nyugati követőit pedig unatkozó polgárgyerekeknek tartja, akik ideológiai elkötelezettségét nyomban megváltoztatná, ha a harmadik világban kellene élniük néhány napot, esetleg nem volna honnan feltölteni az iPodjukat.

A helyspecifikus munka az egyik, jelenleg kiállítóhelyül szolgáló épületet korábban elfoglaló anarchisták történetét rekonstruálta. Pontosabban néhány kulcsmomentum ismertetése után a művészek hagyták, hogy azt csináljanak a meghívott szereplők, amit akarnak.

Résztvevőként nehéz objektív véleményt mondani a filmről. A Lars von Trier rendezte félig színház, félig mozi munkákkal - a Dogville-lel és a Manderlay-vel - való formai hasonlatosságuk azonban feltűnő. Az anarchisták is sötét, színházi térben mozognak, a képek esztétikusak, barnásra fényeltek, és sokat látunk gyötrődő arcok. A Bolondok hajója okkal vagy a dolgok spontán alakulása miatt azonban csak kezdetben mutatott fel színpadi jeleneteket. Később a szereplők inkább ültek egy asztal körül, és arról beszéltek, hogy mit éreztek, amikor korábban beszéltek arról, hogy mit tennének éles házfoglalós helyzetben, közben pedig dohányoztak.

Jelen sorok szerzője nem dohányzik, és helyzetéből adódóan képtelen leszűrni, hogy mindez jelent-e valamit a néző számára. Hatást mindenesetre kiváltott, mert valakik az első héten ellopták a dvd-lejátszót a filmmel együtt. Mivel a tettes elemelhette volna a drágább projektort is, a művészek arra gyanakodnak, az alkotás elleni tiltakozásról lehet szó.

Daria Martin - Soft material: A videómunka a legmacerásabb műfaj, mert soha nem az elejénél érünk oda, a jövés-menés miatt nehéz koncentrálni, és az élmények szorításában buddhista türelemmel várható csak ki az 5-10 perc alatt kibontakozó szituáció. A hendikep ellenére is ott ragadtam a furcsa videó előtt, ami a teljes Mátrix-sorozatnál is lényegre törőbb módon mutatta meg a gép és az ember közti furcsa viszonyt. A felvételeken csupasz, a mechanikát látni engedő gépek ugráltak, rezegtek, keringtek a maguk primitív programjai szerint. A rovarcsápok tapogatását, az ugrólábak lökő mozdulatát vagy az ujjak hajlítását imitáló robotok körül egy-egy táncos mozgott, finoman reagálva a környezetéről csak minimális információval rendelkező szerkezetekre.

Együtt ugráltak a pattogógéppel, szempillájuk mozgásával reagáltak a szemükhöz közel engedett tapogatógépre, vagy a kezükkel írtak le mozdulatokat egy kaparászógép körül. Az interakcióban drámai erővel rajzolódott ki annak a zsigeri hódolatnak a körvonala, amivel magasabb rendű lényekként a nálunknál egyszerűbb rendszerek felé fordulunk, feladva képességeink egy részét, a megmagyarázhatatlanul vágyott interakció kedvéért.

Beth Campbell - A következő szoba: Míg Edward Norton a Harcosok klubja elején egyszerűen felrobbantja uniformizált Ikea-lakását, az amerikai művésznő finomabb módszerrel kritizálja a nett egyenvilágot.

Nyolc ugyanolyan szobát rendezett be Ikea-bútorokkal, de úgy, mintha a szomszédos szobák valójában egymás tükörképei lennének. Campbell megdöbbentő pontossággal rendezte el a tárgyakat, a széket, szekrényt, a kiskanálban felejtett teafiltert, a hamutálban a csikkeket, a földön fekvő könyvet (címe: A másik énem), hogy volt olyan látogató, aki csak később értesült arról, hogy nem tükrökkel elválasztott tereket látott.

Guido van der Werve - Egy nap, amikor nem forogtam együtt a világgal: A holland performer melankolikus videómunkája első látásra nem kecsegteti katarzissal a nézőt. A képen csak egy embert látunk, amint lassú zongorazene közepette áll valami havas mező közepén. Az ismertetőszöveg elolvasása azonban egy csapásra megváltoztatja a képet, és az érdektelen szituáció költői szépségű munkává lényegül.

A performer nem valami hómezőn van ugyanis, hanem éppen az Északi-sarkon. És nem egyszerűen áll, hanem 24 órán keresztül a Föld forgásával ellenkező irányba forog. Azaz miközben a bolygónk az Univerzum rendszerében pörög, ő ebben a nagy képben mozdulatlanul áll.

A holland művész szerethető módon szegül szembe a világegyetem törvényszerűségeivel. Hatalmas apparátust, a technika legmodernebb vívmányait veti be, hogy a helyszínre jusson, ott felvételeket készítsen, és mellesleg a kalandot túl is élje. Mindezt pedig azért, hogy megvalósítsa az emberiség egyik legfőbb célját, a világtól való függetlenedést. És mint mindig, a szimbólumokon túl ez most se sikerüljön neki.

Marcus Coates - Hajnali kórus: A technikai civilizációba feledkezve hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világ két részre szakadt körülöttünk. Létezik a civilizáció és a háborítatlan természet, egymás mellett, mintha két szobáról lenne szó, amelyek közt van némi átjárás.

Az egész termet megtöltő videó installáció viszont könnyed, de elgondolkoztató módon mutat rá arra, hogy ez az ember ugyanúgy a biológiai lét produktuma, mint például a madarak: reggel felkel, szöszmötöl a fészkében, csicsereg, mielőtt kirepülne. Legalábbis erre mutatnak rá a sötét teremben elhelyezett vásznak, amelyeken rövid hajnali tevékenységeket loopolt a művész: valaki az ágyban fekszik, más a reggelinél ül, vagy a kádban ringatózik. Szaggatott, rövid mozgásaik alá madárcsicsergést kevertek, olybá téve a teret, mintha különböző madarakat látnánk tollászkodni egy park fáin, kora reggel.

Nina Canell - Accumulus: Nehezen megmagyarázható, hogy miért hat a nézőre egy csomó gőzölgő vödör, amelyek fölé dobot feszített a művész. A színes lavórok, a bodorodó gőz, a dobokra erősített szenzorok percegése, a különböző halmazállapotok, színek és benyomások keveréke azonban meditatív állapotba ringatja a nézőt, akinek ilyenkor nincs is kedve a dolog magyarázatán gondolkodni.