A szocialista Mediciek és a harisnyás Hiller István

Érthetetlen, hogy miért nem jár Gyurcsány Ferenc és Hiller István köpönyegben, színes harisnyában és kajla tányérsapkában. Ahogy ugyanis a gyerekek jelenleg a Pókemberrel, biztonsági őrökkel vagy pornósztárokkal azonosulnak, úgy a reformszocialista politikusok legszívesebben a reneszánsz nagyjai lennének. Olyannyira, hogy most egy egész évet szenteltek vágyálmuknak. A beöltözésben egyelőre csak reménykedünk, megnyitották viszont a Mediciek fénykora című sztárkiállítást, ami érthetővé teszi a kultúrpolitika idolválasztását.

Firenze a Mediciek alatt ugyanis fejlett, művészetekben és tudományban is élenjáró, gazdaságilag meghatározó, világi városállam volt. Firenze három évszázados virágzása ráadásul, ha nem is privatizációval, de mindenképpen pénzügyi manőverekkel kezdődött, amikor is Giovanni di Averado megalapította bankját. A Mediciek ezt követően küldetéstudatos határozottsággal vezették a mind erősebb Firenzét, miközben a köztársaság intézményei azért zavartalanul működtek.

Világos tehát, miért lett a Szépművészeti kiállítása a reneszánsz év vezéreseménye. Amúgy a program ettől függetlenül is megvalósult volna, de Hillerék jó érzékkel csaptak le a Szépművészeti igazgatójának ötletére.

Szórakoztatva tanít

A Mediciek fénykora egyébként nem csak a hatalmi reprezentáció szempontjából értelmezhető, mert amúgy korrekten összerakott tárlat. Nem monumentalitásával és emblematikus alkotásokkal dolgozik, hanem a reneszánsz Firenzéről felvázolt, aprólékos képpel. A hangsúly a művészeti alkotások helyett a 14-15. századi élet bemutatásán van. Klasszikus, családi felhasználásra alkalmas történelmi kiállítást láthatunk, ahol reneszánsz festményeken ismerkedhetünk meg a történet főszereplőivel, épületmakettek mutatják be a helyszínt, ötvösmunkák, intarziás dobozok, kódexek és korabeli ruhák adják ki a hátteret.

A Szépművészeti kiállítására több mint ötven olasz múzeum kölcsönzött tárgyakat, amelyeknek köszönhetően izgalmas, a gyerek okítására alkalmas anyag jött össze. Az egészből mégis hiányoznak a világszenzációk, amit jelez, hogy még a Szépművészeti kreatív címadási technikái mellett sem Botticelli, Leonardo, Michelangelo lett a tárlat címe.

Bár a kor minden neves alkotójától mutathatunk egy képet a kölöknek, sőt, Leonardótól elhozták a kicsi, de megkapó A kócos nő című alkotást is, de mégis sokatmondó, hogy a nagy mesterektől a legemlékezetesebb művek a Szépművészeti, egyébként neves saját gyűjteményéből származnak.

Reformkor

Kérdéseket nem is a kiállítás vetett fel, hanem maga a reneszánsz év, amibe az egész ágyazódik. Mert miért éppen a reneszánsz lett a kultúrpolitikának arcot adó egész éves rendezvénysorozat témája? Miért a reneszánsz értékek propagálására fordít a minisztérium négymilliárd forintot, ami nemcsak önmagában jelentős összeg, hanem a kultúrára fordított állami támogatás arányát tekintve is. Sőt, a legfontosabb: hogy mi köze van a reneszánsznak hozzám, vagy a kor aktuális kérdéseihez?

Művészekkel, kurátorokkal, kreatív szakemberekkel és az állami emlők körül őgyelgő hivatásos pályázókkal beszélgetve kiderült számunkra, hogy a kultúráért vagy abból élők számára is homályos, mit akar a minisztérium ezzel a reneszánszozással.

Úgy tűnik, a reneszánsz év a kulturális trendekkel, a jelen problémáival, sőt, úgy általában a valósággal távoli kapcsolatot ápoló állami bürokrácia házon belüli ötletelésének eredménye. Amihez Mátyás megkoronázásának évfordulója legfeljebb apropót ad, de magyarázatot nem.

Pedig magyarázat van, csak éppen nem a kultúrához van köze, hanem a kormány reformjaihoz. A reneszánsz tematika értelmet kap, amint összevetjük a Firenzéhez társított értékeket a reformlázban égő kormány jelszavaival. Firenze ugyanis nem ásványkincseinek vagy erős hadseregének, hanem ügyes kereskedőinek, mesteri kézműveseinek, kreatív tudósainak és polgári jogrendjének köszönhetően lett a kor meghatározó állama.

Szóval a reneszánsz valóban jó példa a korrupción, ügyeskedésen, nepotizmuson szocializálódott magyarok számára. Csak az furcsa, hogy a minisztérium a pozitív képet az egész kulturális életet meghatározó programsorozaton keresztül kívánja felvázolni. Hogy a lelkesítő célt a kultúra szereplőinek kézből etetésével, azaz végül is a fennálló, bizánci rendszer működtetésével kívánja elérni.

Igaz, ha a minisztérium elismerné, hogy a kultúra nem állami cirkusz és varieté, ahol ízléses keretek közt reprezentálhatnak a potentátok, és egyszerűen csak a művészek vagy alkotóműhelyek szabad működésének segítésével foglalkozna, kiszámíthatatlan lenne a végeredmény. Előfordulhat, hogy olyan művek is születnének, amelyek nem tetszenek a minisztériumi dolgozóknak.

Úgyhogy egyelőre csak abban reménykedhetünk, hogy minisztereink hamarosan kockás harisnyában, mandolinnal a kezükben jelennek meg a hivatalos rendezvényeken. Attól viszont, hogy Hiller István valaki hajába törölné a kezét, nem kell tartani, ezzel kapcsolatban a kulturális miniszter jó előre megnyugtatott mindenkit.