Barbara, Borbála
-5 °C
3 °C

Betiltott véradás és engedélyezett graffiti a Műcsarnokban

2006.07.29. 12:12
Az egyik legjobb magyar képzőművész, El-Hassan Róza személyesen magyarázta el életművét a Műcsarnok új kiállításán. Az izgalmas tárlaton megismerkedhetünk még a társadalomkritikus karikaturistával, és videót is kölcsönözhetünk, amennyiben szeretjük a bürokratikus procedúrát.

A Műcsarnok új, hármas kiállítása azt az érzetet keltette bennem, mintha most zajlott volna le a vezetőváltás, mintha ezen megnyitón vette volna kezébe az irányítást Petrányi Zsolt és fiatal csapata. Mert ugyan rendeztek itt fiatal kortárs művészek munkáiból válogató nyitókiállítást, aztán a fiatalság kultúráját bemutató tárlatot (erről inkább nem írtunk), és fajsúlyos, de formabontónak nem mondható Kokas Ignác és tanítványainak alkotásaiból válogató bemutatót is.

Az ütemváltást mégis most éreztem meg, a román politikai graffitist, a New York-i artvideó kölcsönzőt és El-Hassan Rózát bemutató kiállításon, ami így együtt egyébként úgy hangzik, mint egy béna vicc eleje.

A román graffitis, a New York-i videós és EL-Hassan Róza elmennek a Műcsarnokba. Azt mondja El-Hassan Róza...

Csevegés a művészetről


Kattintson, kérjük!
Nem, a szírai-magyar származású művésznő nem mond semmi vicceset, sőt, ő az a kortárs képzőművészünk, aki távol tartja magát a jópofaságtól, a könnyedségtől és a divatos témáktól. A kulturális és nemi identitást, továbbá zavarba ejtő politikai kérdéseket feszegető művészet viszont csak akkor lehet sikeres, ha az valóban átütő erejű.

El-Hassan Rózának mázlija van. Érdeklődése kettős kulturális elkötelezettsége, nőisége és a tárgyi világ paradoxonjai iránt olyan zsigeri és naiv, hogy a szélesebb közönséghez is közel hozza a komoly témákat.

A művésznő egyébként nem törődik a szokásos képzőművész szereppel, miszerint az alkotó nem magyarázza munkáit, hanem komor arckifejezéssel visszahúzódik, és ha kérdezik, akkor azt motyogja, hogy minden benne van a műben, ahhoz nem lehet mit hozzátenni. Nem, El-Hassan végigvezetett első hazai retrospektív kiállításán, kedélyesen csevegett a munkáiról, mintha a makramé szakkör idei termését mutatná be.

Pedig a tizenöt év anyagából válogatott munkákban szó sincs naivitásról, az legfeljebb a problémák őszinte megközelítésében érhető tetten.

Gigantikus vattától szeptember 11-ig


Klikk
El-Hassan korai munkáiban művészeten belüli kérdéseket feszegetett ezzel a mentalitással, úgyhogy az első teremben a képkeretet felfújó, ugyanakkor teljesen fehér pufi festménnyel és gigantikus pipere vattával szembesültem.

Az "Inverz könyvespolc" című munka (azaz, hogyan néz ki egy falra fúrt könyvespolc a falból nézve) a tárgyak paradoxonaival foglalkozó korszakba vezetett. Az eddig főleg német és amerikai galériákban kiállított munkák legizgalmasabbja a "Spektrum" nevezetű darab, ami egy közel két tonnás, megmunkálatlan kőtömbből és belészurkált gombostűkből áll. "Szentjóby Tamás Spektrum című kiállításra készült - mesélte az akupunktúra kezelésnek alávetett kő háttértörténetét El-Hassan - Akkoriban mindenki számítógépes munkákat készített, úgyhogy én szembe akartam menni ezzel a vonallal és valami nagyon különbözőt csináltam."

Az absztrakt korszak végét az "Anastasia" jelentette. Az 1998-as, a Sao Paolói biennáléra készült mű Munch Sikoly című képéből, és az azzal szembeforduló mellszoborból áll. A szobor egy bekötött szájú alakot ábrázol, egy dél-amerikai, "vuduhoz hasonló, de annál jobb" hit egyik alakját. Anastasiát, a rabszolganőt, akinek azért kötötték be a száját, hogy ne tudjon beszélni munka közben. Itt bomlik ki az eddigi alkotásokban csak burkoltan feszegetett kettősség kérdése. A nyílt és elfojtott fájdalmat, a férfit és nőt, az európait a törzsivel szembe állító munka nagyon tetszett a braziloknak, mesélte a képzőművész, viszont nem tudtak mit kezdeni vele a skandinávok.

Úgy látszik skandinávvá válni viszonylag könnyű, ha az ember közel kerül El-Hassanhoz. A következő termek nyíltan politikus munkái ugyanis olyan érzetet keltettek benne, mintha imént szálltam volna le az oslói gépről.

Zsidó és muszlim buddhisták


Katt
A társadalomtudatos irányt az "R. a túlnépesedésről álmodik" című munka jelölte ki. "A csadoros, narancssárga lufit szorongató alak az a nő, akit a világ az emberek elszaporodásával vádol" - értelmezte a művésznő a feminista felhangú alkotást.

A szeptember 11-i merénylet volt az igazi fordulópont El-Hassan művészetében. A középső teremben állva elcsukló hangon mesélte: "ekkor kezdődött az a borzalmas háború, ami jelenleg is tart a Közel-Keleten."

A merényletet követően Arafat ötszáz társával vért adott, és azt szolidaritása jeléül elküldte New Yorkba, emlékezett a Műcsarnokban videón látható véradó performansz előzményére a képzőművész. El-Hassan a gesztusból ihletet merítve egy nagyméretű Arafat képre feküdve ismételte meg a véradó akciót 2001-ben Belgrádban. Tervei szerint a következő helyszín a budapesti Ludwig múzeum lett volna, de onnan óvatosságból egy véradó központba irányították. Performanszának zürichi fordulójában pedig az Arafat-kép kihelyezését tiltották meg.

"A szeptember 11-i merénylet és az utána kezdődő háború arra kényszerített, hogy válasszak, melyik oldalra állok. De én nem akarok választani" - tárta fel a művek mögött feszülő konfliktust az arab és magyar szülőktől származó El-Hassan. Aki megoldást úgy tűnik csak a csodától vár. A "Két buddhista látogatása Hágárnál" című szobor a művésznő szerint azt sugallja, hogy a zsidó és a muszlim vallás csak teljesen új utakon közeledve békülhet meg egymással.

Hogy a kis lécszobor, és a fölé függesztett, palesztin és izraeli zászlóval díszített csilingelők ugyanezt jelentették volna-e nekem magyarázat nélkül, nem tudom. Valószínű, hogy megfejtés nélkül visszasétáltam volna a kilinccsel felszerelt kőhöz, a két párhuzamos dróttal falra feszített pohárhoz, vagy valamelyik, kevésbé didaktikus munkához.

Videótéka

Ezúttal azonban egy kórterem fehérségű bódéhoz sodródtam, amelynek falain fehér videókazetták sorakoztak, a végében pedig fehér pult állt, pultos lánnyal. A bódé úgy nézett ki, mint egy videótéka, merthogy az is volt. Anton Vidokle és Julieta Aranda e-flux című munkája állítólag zseniális, merthogy minden országból összegyűjtik a videóművészek munkáit, amiket ezekben a kiállító teremről kiállító teremre vándorló tékákban lehet kölcsönözni. Sőt, összemossák a kommerciális formát a nonprofittal.

Én azonban csak egy művészfilm tékát láttam a dologban. A néző a projekt szerint ingyen, de különösen bonyolult adminisztráció után juthat hozzá a filmhez, ami biztos reveláció egy amerikainak. Nekünk magyaroknak azonban körülbelül annyit mond, mintha bemutatnának egy légkondicionálás nélküli buszt.

Legális graffiti


Klikkeljen
Normális esetben rendőrök vinnék el azt, aki vastag filctollal esik egy múzeum falának. A román Dan Perjovschi nyugati kiállításaival, és a 22 című bukaresti lap szerkesztőjeként, illusztrátoraként kivívta magának a jogot arra, hogy rajzait egyszerűen a kiállítótér falára firkálja. A karikatúra és graffiti közti alkotások nem csak hogy helyben készülnek, de ráadásul még előzetes tervez sem adott le hozzájuk a művész.

Ha alkotói stílust kellene választanom, valószínűleg Perjovschijéra szavaznék, aki újságot olvas, rádiót hallgat, beszélget a látogatókkal, kávézgat, majd az impressziók alapján alkotja meg ábráit. A firkák napok alatt töltik meg a rendelkezésre álló felületet.

A gyakorlatban a folyamat úgy néz ki, hogy a művész egy füzetet lapozgatva sétál a teremben, majd hirtelen, energikus léptekkel a falhoz siet, felrajzol egy cingár alakot, buborékkal a szájánál, amiben egy a valóságosnál jóval vastagabb kar jelenik meg. Egy pillanatig sem időzik a műnél, hanem az asztalhoz ül, felcsap egy újságot és belemélyed.

A graffitik gunyorosak, társadalomkritikusak és viccesek, én azonban Perjovschit néztem elkerekedett szemmel. Graffitis szeretnék lenni, egy múzeumban, kávéval, napi sajtóval és a művésszel kacérkodó látogatólányokkal, határoztam el.