Mária
-6 °C
-2 °C

Asszonysorsok, világképek

2006.05.06. 08:33
A Mediawave erős dokumentumfilm-felhozatalában szépen egymásra rímel a férjeiket megmérgező tiszazugi asszonyok és az elnyomás elől öngyilkosságba menekülő iráni nők története. Asszonysorsok és megoldások a századelőn és most. Mediawave, filmajánló.

Astriddal a cirkuszsátor előtt fröccsözünk. Astrid teljes neve Astrid Bussink, nagyon jól érzi magát a fesztiválon, és most külön boldog, amiért A komp nem üzemel (Angelmakers) című filmje - amit a Magyar Filmszemle zsűrije idén nem tartott érdemesnek a beválogatásra, és ami azóta már a negyedik nemzetközi fesztiváldíjat nyerte - a kora délutáni időpont és az első napsütéses nap ellenére is szinte teltházzal ment.

Légypapír, ami szabaddá tesz

Az 1929-es tiszazugi arzénes gyilkosságok története közismert (ha máshonnan nem, Pálfi György Hukkle című filmjéből): a háborúból hazaérkezett hadirokkant, bánatukat alkoholba és asszonyverésbe fojtó férjeiket az asszonyok a helyi bábaasszony segítségével légypapírból készült méreggel tették el láb alól. Astrid Nagyréven forgatott: ez az a falu, ahol az egyre szaporodó névtelen feljelentések nyomán a törvényszéki orvosszakértő végül exhumálás elrendelésével fényt derített arra, miért hullik el annyi környékbeli férfi "hideglelés, nyavalyatörés" megjelöléssel a halotti bizonyítványban.

A film a történelmi adatok száraz összegyűjtése helyett a falu idős lakóival mesélteti el a történteket, és lassan kiderül: valamilyen módon szinte mindenki érintett volt az akkori eseményekben, de legalábbis pontosan tudta, hogy zajlik ez. "Nyílt titok volt ez, szerintem még a férfiak is tudták, csak talán azt gondolták, pont velük ez úgyse fordulhat elő. A közvélemény itt nem tekintette ezeket valódi gyilkosságoknak" - mondja el az egykori bábaasszony leszármazottja. Az áldozatok persze nem csak a hadirokkantak voltak: az akkor még általános "csinált" házasságok és a válás lehetetlensége azokat is könnyen erre a megoldásra vitte, akiknek a férje többet ivott vagy többet verte feleségét a megszokottnál. "Ma azért már jobb a helyzetünk" - bizonygatja a helyi asszonyokból szerveződött néptánccsoport egyik tagja, és a középkorú asszonysereg egyetértően bólogat. "Most, aki nem jól él, az már elválhat". A világ azért nem változik olyan gyorsan, ha még köztük is van, akinek minden alkalommal meg kell harcolnia az urával, hogy eljöhessen a próbára.


Angelmakers

A bábaasszony persze magzatelhajtással - angyalcsinálással - is foglalkozott, de ez ebben a történetben mellékszál, gondolnánk. Akkor viszont miért épp ez lett a cím? - kérdezem Astridtól: "Mert ez ugyanúgy egy hallgatólagosan elfogadott módszer volt arra, hogy megszabaduljanak a férjeiktől, mint ahogy a nem kívánt gyereket is elhajtották" - világítja meg a nem várt párhuzamot. A sztorit egyébként egy női gyilkosokról szóló enciklopédiában olvasta - mondja még el, amire szépen rímel, hogy a film négy fesztiváldíja közül az egyiket mint Legjobb Bűnügyi Film nyerte. Ez piaci szempontból talán jót tesz a film forgalmazásának, de ettől az Angelmakers még valódi dokumentumfilm, aminek erőssége nem csak a régi bűntény hátterének finom kibontása, hanem az, ahogy a beszélőkön keresztül a ma már csak idősek lakta, lassan elnéptelenedő kis falu életébe is bepillantást enged.

Szabadulni a négy fal közül

A század eleji Magyarország önrendelkező asszonyaival szemben az iráni Mehrdad Moskuei A burka másik oldala című filmjében az ország déli partjainál lévő Queshm szigetének megrendítő asszonysorsait mutatja be. A kezdő képsorokon egy fiatal férfi beszél: "A feleségem tegnap öngyilkos lett. Pedig csak arról vitatkoztunk, hogy a bátyjai azt mondták, ne tegye ki a lábát a házból. Ez szerintem is így helyénvaló".

Iránnak ezen a részén a mohamedán patriarchális erkölcsi és társadalmi szabályok a nőket tulajdonjogi tárgyként kezelik. A csador helyett speciális, bőrből készült hámot viselnek, ami eltakarja orrukat és felsőajkukat, és amit csak otthon négy fala közt vehetnek le. Teljes függésben élnek, kislányként az apa rendelkezik velük, tíz-tizenkét évesen pedig már nőknek számítanak: férjhez adhatóak, tehát férjhez is adják őket. Ettől kezdve többé semmihez nincs joguk, ami nem egyezik férjük akaratával - ha a férj úgy látja jónak, akár egész életüket otthonuk falai közt kell töltenük. A férjek pedig többnyire így látják jónak.

"Kiváló eredménnyel végeztem az általános iskolát, szerettem volna továbbtanulni, de apám nem engedte. Belebetegedtem, hónapokig ágyban feküdtem ezután" - mondja el az egyik fiatal, talán huszas évei elején járó nyilatkozó. Nem mintha karrierista elképzeléseit fájlalná, itt ilyesmiről egy nő álmodni sem mer: az iskolába járás viszont életük utolsó olyan korszaka, amikor még szabadnak érezhetik magukat. "Attól kezdve, hogy ezt befejeztem, ketrecbe kerültem - és az évek során a rácsok csak egyre inkább szűkülnek" - mondja a lány, aki azóta férjes asszony, két gyermek édesanyja, és a felvételen is viseli a groteszk, a vásári álbajuszokra emlékeztető hámot.

A film egy másik megszólalója határozottan, okosan és higgadtan beszél sorsáról: a gyerekként kötött házasság, a bezártság, a szótlan tűrés nála is megegyezik a már eddig hallott történetekkel. Azt is bevallja: ő is megpróbálkozott már az öngyilkossággal, és ez az egyetlen pillanat, amikor elérzékenyül: "Amikor a gyerekeim képére néztem, rájöttem, nem tehetem meg. Akkor megfogadtam, hogy bármilyen kompromisszumot megkötök, de értük végig kell csinálnom. Most azért vállaltam, hogy beszélek róla, mert azt akarom, hogy a világ tudja: élünk, létezünk, és mi is emberek vagyunk".


A burka másik oldala

Nem véletlen, hogy a nők nagy része pszichoszomatikus alapú fizikai és mentális problémákkal küzd. A Zaar névvel illetett betegséget a nyugati kultúrában valószínűleg neurózisnak hívnák, itt az ártó dzsinnekre fogják, akiket szertartásokon űznek ki a megszállottakból. A szertartás - melynek során a páciens kábító füst belélegzése után rángógörcsszerű rohamban "tisztul meg" -, meglepő módon hatásos. "Talán mert ilyenkor életükben egyszer ők állnak a középpontban. Ilyenkor úgy érzik, mégis fontosak" - ad magyarázatot egyikük.

A filmben megszólaltatott asszonyok a szereplést csak teljes titokban, férjük tudta nélkül vállalhatták, a rendezőnek pedig meg kellett ígérnie nekik, hogy a filmet nem mutatják be Iránban. "Ez már a harmadik öngyilkosság a környéken az elmúlt három nap alatt" - mondja megrendülten az öngyilkos fiatalasszony édesapja - "Nem értjük, miért történik ez." "Mondják, bármikor vehetek másik feleséget. Ez így is van. De mit csinálok a gyerekekkel?" - töpreng kétségbeesetten a fiatal férj.

Ők ezt a filmet nem láthatják.