Már megint a kultúrsokk

Győr péntek este olyan kiadós viharral fogadta a tizenhatodik Mediawave fesztiválra érkezőket, ami a szabadtéri programok egy részét el is mosta. Mi a vihar miatt ekkor még javában az autópályán próbáltunk túlélni, így az igazán érdekes dolgokról le is maradtunk, például a műsorfüzet szerint német teuton lovagok utódainak mondott Corvus Coraxról. Ők két éve már jártak itt, akkori emlékeink szerint ők a kecskedudával, dobokkal, valamint félmeztelen felsőtesttel elővezetett törzsi techno apostolai, szóval ez fájó hiány.

A kajárpérci vízirevünek csak a neve ilyen vicces, minden bizonnyal komoly produkció ez, ezért mégse fáj annyira a szív értük, mivel a szokásos, május elsejei majálison a komáromi erődben még pótolható az élmény. Még belehallgatunk a The Thing koncertjébe a Rómer-házban, de már csak a végét csípjük el, ami véleményalkotáshoz kevés, ezért inkább a szombati napra összpontosítunk.

Szédítő tempó

Másnap tehát igyekszünk gyorsan felvenni a ritmust, amihez épp megfelelőnek tűnik egy kínai doku az első független kínai dokumentumfilm-fesztiválról (ezt már magában érdemes ízlelgetni kicsit, független és kínai a sok kis nagytestvér országából, kifordult világ). Wang Yizhong The Last Flower című 25 percese videóra forgatott kis abszurd arról, hogyan működik a kommunista Kínában a törvény által elméletileg tiltott, szemérmes félrenézéssel azonban egyelőre jóváhagyott kábítószer-termelés.

A burmai határ menti hegyi falvakban - a Kína Arany Háromszögeként emlegetett területen - élő wa törzs egész évi munkájának eredménye háromhavi rizsadag. Ha nem akarnak éhen halni, kénytelenek kiegészíteni jövedelmüket valami olyannal, amiből az év fennmaradó részében megélnek, ezért ópiumot termesztenek és árulnak.

A rendező feleségével együtt jól menő vállalkozását feladva négy éven át élt köztük és filmezte hétköznapjaikat. A képeken látszik, hogy a falu lakói ma is a civilizáció száz évvel ezelőtti fokán élnek, megfeszített munkával dolgoznak, és számukra mindegy, épp rizst vagy mákot termelnek: a lényeg, hogy pénzt lássanak belőle - a kábítószertermelés köztudottan soha nem a termelőket teszi gazdaggá.

"Amerika! A kábítószertermelés ellen harcolsz, vagy mellette?" - kérdezi beszédében egy nemzetközi meghallgatáson a tartomány hivatalnoka. "Ha mi megtiltjuk az ópiumtermesztést, akkor ezek az emberek éhezni fognak, az amerikai ópiumfogyasztók pedig kielégítetlen függőségük miatt veszélyesek lesznek a társadalomra" - érvel sajátosan.

A helyzet egyelőre döntetlen: míg a nemzetközi tévékamerák előtt demonstratívan máglyát raknak a lefoglalt ópiumból, addig a hegyi emberek változatlanul termelik, a vevők pedig drága terepjárókon jönnek érte. Köztük egyenruhás katonák is: ugyanolyanok, mint akik a film másik jelenetében a nemzetközi tévéknek máglyát építenek belőle.

Úgy szereti, majd megeszi

A fesztiválokkal a programkoncentráció a baj: biztos, hogy ha európai kisfilmes versenyblokkot és animációs filmeket is szeretnénk nézni, azt ugyanabban az időpontban vetítik. Egyelőre a kisfilmek estek áldozatul, az animációnak nem tudunk ellenállni.

Koji Yamamura Öreg krokodilja például kedvesen szórakoztató, de különösebb tanulság nélküli darab indonéz árnyjátékot és afrikai törzsi motívumokat egyaránt idéző stílusban megrajzolva egy reumától és szerelemtől sújtott többszáz éves krokodilról, aki nem tud ellenállni éhségének, és felfalja szerelmét, polip-kisasszonyt.

Leigh Hodgkinson Stalk (Becserkészés) című darabja témájában rokon vonásokat mutat: az esőben, az utcai lámpák baljós sárga fényében kóborló bájos, borzas nyuszilánynak emberi szeme és érzéki ajkai vannak, amelyekre titkos imádója, a szuicid hajlamú káposzta vágyakozik. A szerelem persze beteljesül, de az nyert, aki itt sem hitt a szerelem mindent legyőz elvében: az éhséget legalábbis nem enyhíti.

Színek formái

Minden évben van olyan film, ami nem akar több lenni a puszta látványnál, ezúttal Joanna Prestley Dew Line című vizuáltripjének jutott ez a szerep. Látványos, színes, vidám, egymásból nyíló és átalakuló formákkal, tisztelgő kikacsintással az európai festészet nagyjaira (Juan Miro és Amadeo Modigliani hatásai erőteljesen érezhetőek), lendületes zenével, színtiszta öröm-ötperc: merjünk vadat rajzolni.

Kijózanító ellenpont Axel Bunge Possibilities of Abstraction című darabja arról, milyen képzeletbeli menekülési útvonalakat keres kafkaian lehangoló aktahegyei mellől egy unatkozó hivatalnok. Legizgalmasabb mind közül Isabel Herguera Blindman's Bluff című kisfilmje, amely szépen használja az animáció mint műfaj vizuális lehetőségeit a történetmesélésre. A kutyáját elvesztő vak férfi számára a város addigi biztonsága hirtelen fenyegető, idegen világgá változik: egyetlen támpontját a megértésre és tájékozódásra a zajok jelentik, amelyeknek fejében színe és jelentése lesz.

Szerelmi élet bőgővel

A Széchenyi tér kirakodóvására hidegben és esőben érthető módon kevés érdeklődőt vonz, így viszont legalább nem kell hosszasan sorban állni, ha enni és inni szeretnénk. A töki pomposként vagy langallóként ismert lepény új vetélytársa a félbeszelt-megpirított ciabatta, amit fokhagymás tejföllel kennek, apróra morzsolt-pirított kolbásszal szórnak meg, majd hagymát-uborkát-paradicsomot kap a tetejére.

A fokhagymaszag mellé minden mindegy alapon tesztelünk egy meggypálinkát, ami csodásan piros, gyümölcsös ízű, és irdatlanul pálinkaszagú, majd vonzerőnket így feljavítva közösségbe megyünk. Grencsó István kezd hétkor! - jövünk rá ugyanis negyed nyolckor, de a Mediawave-ben az is jó, hogy ha már minden egyszerre kezdődik, legalább egymáshoz közeli helyszíneken.

Grencsó pedig nagyon jó. A Dresch Mihály mellett szintén a fesztivál egyik alapfigurájának számító zenész szeret kísérletezni, különböző formációkkal kipróbálni magát. Láttuk már táncosnővel-vetítéssel-álruhás Szemző Tiborral kiegészítve fellépni pár éve Grencsó Bio-collectiva formációjával - abból az előadásból született Dream Car című lemeze -, tavaly pszichidelikus jazzrockot játszani a Pozvakowskival, vasárnap pedig Budapesten a Mediawave-hez kapcsolódó Európa Jazzhíd rendezvényen a Tobias Delius 4tet nevű formációval szintén valami egészen mást hallhatunk majd tőle.

Itt szinte hagyományos módon, quartetjével lép fel: Hans van Vliet kíséri trombitán, Jeszenszky György dobol, Benkő Róbert pedig a bőgővel csinál valamit, ami leginkább szerelmes párviadalra emlékeztet, és egészen izgalmas hangokat eredményez. Grencsó a vad, absztraktul eldobált hangoktól a szép ívű dallamokig széles skálán mozog, néha a háttérbe húzódik, hogy zenészei is megkapják a lehetőséget a kibontakozásra, de érezhetően ő a zenekarvezető, aki összefogja és saját képére alakítja a zenét.

Megvárnánk szívesen az utánuk következő Dave Holland Quintet koncertjét is, elvégre a fesztivál egyik legnagyobb fogásaként hivatkoznak rá, de van, ami még ennél is kihagyhatatlanabb, és ezekben a percekben kezd a főtéri cirkuszsátorban. A Red Elvises.

Dalok a tundráról

A sátorban jó, ha félház van, a hangulat viszont akkora, hogy több már be se férne: ezt teszi a russian rokenrol revolution, Kalifornia válasza a Leningrad Cowboysra. A Red Elvisest az állítólag politikai okokból Szibériából Amerikába emigrált Igor Yuzov és Oleg Bernov alapította, ami jól hangzik persze, de mit várjunk két olyan embertől, akik közül az egyik talpig győzikemintában rokizik, a másik hangszerei pedig a basszusgitár és a balalajka? Bődületes tundradiszkót.

A közönség már a tizedik percben táncol, a szexi szőke dívának öltözött szintis-énekesnő néha tangóharmonikát ragad, a rockandrollba becsúszik ukrán népdal és Chris Isaac, klezmer és egy kis Pink Floyd, rock és kellő mennyiségű umca, a Sad Cowboy Song pedig már-már a Rednex nevű egykorvolt vicczenekar mélységeit hozza, kellő iróniával. Május elsején, hétfőn még elcsíphetőek a komáromi Erődben fél hétkor, érdemes.