Háromszáz éves játék

Az azért elég büdös gáz, ha kétezerötben a mintegy háromszáz éves Csepregi Éva koncertjén dr. Erdős Péterre emlékezünk sírós arccal, lírai aláfestéssel, és emiatt senki se megy ki a stadionból. Doktor Erdősre ugyanis nem sírós, hanem vigyori arccal kellene emlékezni, amely vigyor annak szól bizony, hogy szerencsésen meghalt, de legalábbis nem rontja már itt a levegőt, ugyanis tudvalevő, hogy erdőspéter, erdőspéter a kurvaanyád.

Na de mindegy. Valami harmincezres lélekszám mégis összejött arra a hírre, hogy a Neoton Família koncertezik egyet manapság, és mivel az egyébként készséges személyzetnek fogalma se volt arról, hol van a sajtószektor, joggal feltételezhetjük, hogy a túlnyomó többség megvásárolta a jegyét, pénzért. Ez a lélekszám azonnal és keményen beindul a fellépést nyitó 220 felett című számra, ami részükről teljesen jogos; a 220 felett egy tisztességesen megcsinált popdal, a dallamára lehet emlékezni, a szövegébe meg bele lehet érteni mindenfélét. Ugyanez a lelkesültség kíséri végig a többi slágert, és ez nem csoda: a Neoton Família a szocialista szórakoztatóipar csúcsteljesítménye volt, amely nemcsak propagandát, hanem élvonalbeli szövegírókat és pontosan kiszámított zenét is "biztosított". Na és persze sötét, ibseni kompromisszumokat, amik elég hosszan hatnak ahhoz, hogy még most is Erdős Péterre emlékezzünk.

Két-háromezer ember ugrál és integet aktívan a Neoton slágereire, egy olyan színpad előtt, amely manapság bízvást nevezthető igénytelennek. Nehéz eldönteni, hogy vajon ennyire maradandóan jól lettek-e megkomponálva ezek a dalok még a szocializmusban - vagyis klasszikusnak számítanak-e -, vagy ez csak a retrónak nevezett múltbaájulás egyik aktusa. Kicsit könnyebb volna a dolgom, ha ez egy Napoleon Boulevard-koncert lenne. Az kármentés. A Neoton-számok kétségkívül rendes iparosmunkák, ott van mögöttük a Color Start is produkáló szocmagyar mikroelektronika, semmivel sem alábbvalók a korabeli nyugati diszkónál. Másrészt meg tele van tizen- és huszonévesekkel a placc, akiknek ez nem nosztalgia, hanem hát itt kötöttek ki szegények végül, a sok kellemetlen keresgélés után. Jobb híján. Körbefordulok: fel-le hintázó kezek, öngyújtók, önfeledt, öngyulladt arcok. Dübörög a Sandokan és a Holnap hajnalig; az időgép zakatolása józanul alig viselhető. Time is out of joint, yeah. A Neoton Família ma is él, a maga semmitmondásával, a maga gerincropogtató kompromisszumaival. Ennek rettenetét semmivel sem csökkenti, hogy Csepregi Éva matuzsálemi kora ellenére ugyanúgy, sőt még jobban tolja a bulit, mint fénykorában. Nem lehet őt nem szeretni, ahogy Antal Imrét se. Csepregi Éva jó arc. De nem lehet elfelejteni a többieket, akik szóhoz sem jutottak, amikor a Neoton megasztár lett.

A Neoton sokadvirágázása, a Tisza cipő meg a többi, amit retrónak nevezünk, érdekes húzás a kultúrsakkban: húsz év múlva előrántom a húsz évvel ezelőtti popkultúrát, és megnézem a mai mikroszkóppal. De ha erre egyáltalán van kereslet, ha öt-nyolcezer forintért jegyet váltanak az emberek a Neoton-koncertre, és ha szemmel láthatóan a maga valójában, muzealitását mellőzve, primer szinten értelmezik, az azért idegesítő. Ha ennyire értékes lett a múlt, Erdős Péterrel együtt, akkor el van cseszve a jelen. Meg el van cseszve a jövő is, bizonyára.

Kapcsolódó anyagok:

'Csak annyian legyenek, mint az Omegán'