Natália
-3 °C
8 °C

Kulcstartó helyett oplogó

2001.06.25. 10:15
Egy csoport underground festőművész, a XXI. század jelének titulált mobiltelefonos oplogók témájában hozott össze egy egész kiállításnyi művet. A trendi és futurisztikus forma azonban a gazdasági erő és a művészi kiszolgáltatottság unalomig ismert sémájáról mesél a figyelmes látogatónak.
Neves kortárs festőink Közös jel címmel trendi kiállítást mutattak be a napokban. Kiállított műveik tulajdonképpen nem is nekünk, hanem már a jövő számára készültek. A festmények, az oplogók formai követelményeinek eleget téve azt a (közel)jövőt idézik meg, amikor akár fotóminőségű képeket is letölthetünk majd mobilunk képernyőjére. Művészeink tehát, jó érzékkel, már most felkészülnek az új, formabontó médium mielőbbi belakására.

Mielőtt azonban a művekről szót ejtenénk, hadd hívjam fel a figyelmet a tematikában rejlő csúsztatásra: az oplogó egyáltalán nem új médium, de még csak nem is eredeti ötlet. Nem feszeget ugyanis paradigmákat, nem harcol semmi ellen, és nem mutat rá világunk egyetlen érdekes vagy problematikus pontjára sem. Az oplogó egyszerűen konvencionális üzleti érdekek által gerjesztett objektum. Szimpla termék.

Kultúra a marketingosztályról

Az oplogók népszerűsége mögött felsejlő marketingstratégia valószínűsíti, hogy jelen kiállítás ötlete nem egy féktelen sörözés alatt született, ahol egy asztalnyi csapongó festő kitalálta: milyen eredeti is lenne mobiltelefonok logóiból ihletet merítve közös tárlatot szervezni. Majd ötletükkel azonmód megkerestek egy nyájas, minden haladó gondolatra nyitott telekommunikációs mamutvállalatot.

A terv inkább szponzorcég marketingosztályán született meg, melyhez aztán csatlakoztak a felkért művészek. Ezzel egyébként nincs is semmi baj, a marketingosztályokon is emberek dolgoznak, születik a területen rengeteg jó ötlet. Miért ne dobhatnának fel olyan témát, ami komolyan megmozgat egy csapat ambiciózus festőt?

Kulcsszó: érdektelenség

A festők munkáit látva azonban önkéntelenül is gondolkozni kezd a látogató. A tematizált kiállítások lényege, hogy a művészek a cím kapcsán megfogalmazzák érzéseiket, reagálnak, állást foglalnak. Az "Első Magyarországi Művész-oplogó Tárlat" alkotásai - bár mint önálló művek, nem kifogásolhatóak - nem tudtak mit kezdeni az oplogó témájával. Legtöbbjük még az arányokat is csak annyiban tartotta be, hogy az előírt méretet halványan jelölte a határokon túlburjánzó képén.

Mindez nem is meglepő az egyik kiállító személyes megjegyzése tükrében: "A legtöbb művésznek itt egyáltalán nincs is mobiltelefonja." Később pedig hozzátette: "Ezek a művek tulajdonképpen önállóan is megállnák a helyüket." Mindez jelenthetné a művészek ötlettelenségét is, de előző munkáik és kiállított alkotásaik ismeretében itt a kulcsszó: érdektelenség.

Mobil nélkül nem sokat lehet mondani az oplogóról, viszont mobillal sem. Az oplogó ugyanis, hiába próbálja Bakáts T. Settenkedő bevezetője a hajdani barlangrajzokkal és a digitális kultúra formabontó erejével azonosítani, valójában giccs: ugyanazon a szinten áll, mint a Faithless-dallamot vagy Guns 'n' Roses-gitárszólót visító telefoncsörgés. Banális, konformista, stílustalan. Úgy próbál egyedi lenni, hogy közben a másság leghalványabb felelősségét sem vállalja fel. Annyiban hordozza csak magán az egyediség jelét, amennyire a nyolcvanas évek túlburjánzó kulcstartódivatja tette.

Részlet Bakáts Tibor Settenkedő bevezetőjéből
"Mi is az az oplogo? Nem más, mint a működő jel, a működés jele, ikonja, a működés és működtetés szimbóluma, mely a magas technológia által mobillá tett világban az egyedi ikont, a személyes jelet, szimbólumot hordozza. A mai rendkívül elterjedt mobiltelefon-használatban a személyi identitás alaptotemjekén működő jel az egyik legérdekesebb, és társadalmilag legelterjedtebb vizuális azonosító jel, mely egy új műfajt teremtett, mely által mindenki könnyen megalkothatja, és azonnal továbbíthatja jelét. Így a pillanatnyi érzelmek, gondolatok, vizuális lenyomatok, személyi szimbólumok, szellemi graffitik formájában jelennek meg, s válnak azonnal működőkké. "

A barlangrajzokhoz az oplogóval nem lehet visszanyúlni. A mai ember sohasem fog olyan áhítattal bámulni mobiljára, ahogy az ősember barlangja falára. A digitális kultúra hősi korszakának pedig, vegyük már észre, vége. Üzlet lett belőle, szükségszerűen.

Azok tehát, akik bármilyen egyedi munkával, de megjelentek ezen a kiállításon, nem az oplogóról, hanem a művész mai státusáról vallottak nekünk, önkéntelen. Mert az elfeledve nyomorgás állapota, nyilvánvalóan nem vágya egyetlen alkotónak sem. Kénytelen hát elfogadni a segítő kezet, bármilyen szagú is legyen az. Ahogy az egyik kiállító szkeptikusan megjegyezte nekem: "a pénzhez vagy hatalomhoz való kötődés elkerülhetetlen".

A művészek reakciója tehát érthető. Hibájuk csak az éberség hiánya. Hogy jópofa művekkel hajoltak meg a marketingosztály rövidlátó céljai előtt, ahelyett, hogy éppen ezt a rövidlátást kihasználva mutassanak rá a művészet helyzetének jelenlegi abszurditására.

Szponzoráció vs. támogatás

Nagyobb baj azonban az értelmezési zavar, amely a szponzoráció és a támogatás szavak értelmét mossa egybe a gazdasági szféra adakozókedvű vezetőinek fejében. Szponzoráció esetében a befektető valamilyen hasznot, ellenszolgáltatást remél. A művészetet a világ kulturált országaiban viszont támogatni szokás. Csak úgy.

Karinthynak a még a múlt században írt, Cirkusz című novellája jut eszembe, ahol a főhős, a hegedűművész, egy székekből emelt ingatag tornyon egyensúlyozva játszhatja el végül zenéjét. Ebben a században a cirkuszigazgató már a dal címét is megadja neki.