A dizájnzseni szerint az iPod és a sótartó a tökéletes

Az erősen hájpolt dizájnzsenitől érthető húzás lenne, hogy maga helyett egy suttyó technokölyköt küld Magyarországra, gondoltam, amikor megpillantottam az állítólagos Ora Itót, aki megjelenésében egyáltalán nem ötvözte a rafinált eleganciát a minimalizmussal, viszont bőrnadrágjában, kopott veszterncsizmájában és felöltőjében úgy nézett ki, mint aki véletlenül korán indult el a Bank diszkóba. A francia dizájner a cserével nyilván elkerüli az olyan protokolleseményeket, mint amilyen a Lakástrend kiállítás megnyitója, ahol a vicces haver mondja a beszédet, miközben ő maga tovább dolgozhat a dizájnháborúba bonyolódott márkáknak.

A csere nem is állna tőle távol, hiszen a dizájniskolából kimaradt Ora Ito karrierjét is úgy kezdte, hogy létező márkáknak csinált nem létező termékeket. A Louis Vuittonnak tervezett szandál, a terepszínű Apple laptop vagy a Swatch óra képe az akkoriban őt alkalmazó Crash és Jalouse magazinokban jelent meg, majd a kollekciót közzétette a neten is. Az oldalon hamarosan napi 200 ezer látogatást regisztráltak, és sorban érkeztek a megrendelések a gyártókhoz.

Kattintson a dizájnerre! Fotó: Barakonyi Szabolcs

Az akkor 21 éves srácot azonban a hivatalos sztori szerint nem perelték. Inkább kihasználták a szokatlan oldalról érkezett hírverést. A nem hivatalos verzió viszont állítja, nagy kártérítéseket követeltek tőle, amit aztán apja fizetett ki, mivel ő történetesen Párizs egyik gazdag dizájnboltosa és antikbútor-kereskedője. Bárhogy is volt, a Heineken végül felkérte, hogy tervezzen valami olyat, amitől a lányok is örömmel szorongatnak sört a buliban. Ora Ito pedig megálmodta azt az elegáns alumíniumpalackot, amely neves díjakat kapott, és megkétszerezte a márka francia forgalmát. Ezután sorban bejelentkezett nála az Adidas parfüm, az olasz luxusbútormárka, a Cappellini, sőt, a Toyota párizsi bemutatótermének belsőépítészeti munkáit is megkapta. A folyamat végén pedig előttem állt a srác, rajongóktól övezve, azt állítva, hogy ő a híres formatervező.

Porcelánterror

Tudtam, hogy egyetlen módon deríthetem ki az igazságot: sokkterápiával. "Mit szólnál, ha a városban készítenénk el az interjút?" - kérdeztem, és szám ördögi mosolyra húzódott.

A Vásárcsarnok mögötti bolt a város egyik misztikus helye. A porcelánkislányok, porcelánőzek, porcelán enyelgő párok és matyómintás fakanalak sűrűjében vevőt akkor látni, ha egy film kellékesének éppen ilyen halálos tárgyakat kell beszereznie. Amúgy csak az jön be, aki a vitrinben porosodó nippeket még egy lomtalanításon is cikinek érzi eldobni.

"Néhány évtizede szinte minden magyar lakásban voltak ilyen tárgyak. Innen indul a magyar dizájnkultúra" - tartottam rövid bevezetőt, de nem tudtam kibontani a gondolatot, mert Ora Ito olyan arcot vágott, mintha arra akarnám rávenni, hogy bagolyköpetből fűzzön nyakláncot.

Nézze meg a nemlétező tárgyakat!

"Borzalmas" - mondta, miközben finoman egy öregemberarcú kisgyerek mellszobra felé tereltem. "Inspirálnak az ilyen tárgyak?" - kérdeztem baljós hangon.

Ora Ito úgy válaszolt, mint akinek tényleg szívügye a dizájn, és nem csak az ingyen budapesti út, meg két extasy-tabletta miatt vállalta a szerepet. "Hát ezek biztos nem. Amikor tervezek, akkor amúgy is kizárom a múltat. A dizájnban a legfontosabb, hogy a jelennek megfelelő formát hozzuk létre, és ne utánozzuk a bevált, de idejétmúlt stílusokat. A jövőt kellene megközelíteni, ami persze lehetetlen: a jövő formája ugyanis az, amit még éppen nem tudunk megfogalmazni" - mondta, miközben elgondolkozva babrálni kezdett a nippek közt.

Felderengett, hogy Ora Ito Petal fotelje, a Toyota bemutatóterme vagy az Airnek készített lemezborítója, amellett hogy harsányan egyedi, inkább köthető a hatvanasévek-retróhoz, mint a jövőkutatáshoz. Akadékoskodásomat azonban megelőzte azzal, hogy az orrom alá tolt egy borzalmas műanyag só- és borstartót. "Tökéletes, ehhez nem lehet mit hozzátenni."

Arra gyanakodtam, hogy a rikító sárga szín foghatta meg, ami a technokultúrára építő kozmetikumcsaládját, a Happy Therapyt idézi fel benne. Ő azonban a sótartóból levezette a dizájnfilozófiáját. "A formatervezésem lényege a simplexity. (A complexity és simplicity, azaz bonyolultság és egyszerűség szavakból alkotott kifejezés.) Ez olyan tárgyakat jelent, mint az iPod. Csak egy kis fehér izé, de közben ezren dolgoztak rajta, hogy ennyire egyszerű legyen. Nem lehet rajta tovább finomítani. Ezek a tárgyak tökéletesek. Az emberek manapság már nem akarnak gombokat nyomogatni és használati utasítást olvasni, csak használni akarják az eszközöket. A jövő dizájnjából egyébként eltűnik a tárgy. Hamarosan már csak interfészeket és virtuális objektumokat kell terveznünk."

"És hogyan tennéd 21. századivá ezt a sótartót?" - kérdeztem, lassan ráébredve, hogy valóban a neves dizájnerrel beszélek.

"Vannak tárgyak, amik úgy jók, ahogy vannak. Aki ezekhez hozzányúl, csakis az egó miatt teszi. Végül is három iránya van a formatervezésnek: az evolúció, a revolúció és az egó. Nem mondom, hogy én nem terveztem már tárgyat egóból. De vannak tervezők, akik rengeteg egómunkát csinálnak. Karim Rashid évi 300 tárgyat készít, de mire jó ez? Ennyi új dologra nincs szükségünk. Ez a folyamat csak a környezetet szennyezi, felesleges dolgok vásárlására kényszeríti az embereket. Hogy Philippe Starckkal mi a helyzet? Ő rendben van. A modern dizájn atyja. Én más irányt követek, de elismerem a teljesítményét. Nélküle most nem lenne ilyen fontos az embereknek a forma."

Miki egér, az evolúció

Mélyen jártunk a boltban, egyre közelebb jöttek az álantik csillárok, a népies terítők és már a karunkat súrolták a rézszobrocskák. "Vigyázni kell az egómunkákkal. Van egy kis szigetem Dél-Franciaországban, egy régi kastéllyal, ami valamikor Vaubané volt. Hiba lenne, ha áttervezném. Felújítom, de szakemberekkel, a maga stílusában" - mesélte, de kapkodó tekintetén látható volt, hogy nem a távoli tengerekre gondol. A használt giccsekből áradó bornírt hangulat magába szippantotta. Rémült nénik tekintetétől kísérve hirtelen befeküdt egy koloniál szekrény fiókjába, miközben azt harsogta: az embernek szüksége van szélsőséges élményekre. Ezért szereti a rossz filmeket is. "Helyre teszi az ember értékrendjét."

"Ez az evolúció!" - ragadott fel aztán két figurát. Az egyik talapzaton elkeserítően elnagyolt majom támaszkodott valami póznának, a másikon pedig bronz Miki egér vigyorgott. "Innen jövünk, és ide tartunk" - lelkendezett, mint aki most érkezett meg Ibizára. Éreztem, hogy percek vannak hátra, míg táncra kéri valamelyik otthonkás, hamvasított frizurájú eladónőt. Elnézést kérő mosolyok közepette kitoltam az ajtón, mondván, a Gödörben kiállító fiatal kelet-európai formatervezők még egy baboskendős porcelánlánynál is nagyobb izgalmakat tartogatnak. Tévedtem.

Nézze meg Ora Itót a nippek közt!

Szlovák inkvizíció

"Mikor tervezel, ha állandóan úton vagy?" - igyekeztem az utcán feledtetni vele a nippek okozta lelki terhet. Tudtam, hogy könnyelmű voltam, és túl nagy volt a dózis.

"Folyamatosan dolgozom öt-tíz terven, bárhol vagyok - kezdett bele, és kissé zilált rövidtávú memóriájának köszönhetően már az autójáról áradozott. - Állandóan firkálgatok, a laptopomon egyszerre van fenn egy mobil, egy szék meg egy hangszóró terve. Még az autómban is tervezek, amíg a sofőr vezet. Van egy vadiúj Fiat 500-asom, limuzinnak átalakítva. Csak két ilyen létezik a világon, az egyik az olasz elnöké, a másik az enyém. Hogy miért kaptam? Dolgozom a Fiatnak, de azt nem mondhatom el, min. Ez most a legnagyobb munkám, és titoktartást ígértem."

Hiába is próbáltam volna kihúzni belőle valamit, a Gödörbe érve ugyanis mozgása felgyorsult, és mintha egy elegáns mágnes húzná, a terem végébe sietett. Szlovákiára eddig nem széknagyhatalomként gondoltam, de Ora Itóra láthatóan mély hatást tettek a foteljeik. A legtöbbre némi tapogatás után azt mondta, hogy látott már ilyet, vagy más arányban csinálta volna meg, esetleg hogy kényelmetlen. Végül azonban ülve maradt egy fémlemezekből álló, indusztriális darabban. "Nincs inkvizíciós érzésed?" - kérdeztem, de csak lapogatta az oldalát, és kifejtette, a székeknél nem a felület keménysége, hanem a forma, ami lényeges. "Tökéletes" - mondta elrévedve, én pedig, kihasználva pillanatnyi ernyedtségét, átvonszoltam a magyar tervekhez.

Ora Ito tétován bolyongott a gyertyatartók, bonyolult ruhák és folklorisztikus ékszerek közt. Megdicsérte a két félre szétváló, magra emlékeztető sótartót, kicsit porszívózott egy álporszívóval, majd hirtelen kifakadt. "Ezzel az attitűddel nem fogják megcsinálni magukat. Én nem csak a termékekre koncentrálok, hanem arra is, hogy megcsináljam a saját brandemet. Ora Ito mostanra nem egy tervező, hanem egy márka, amit egyenrangú félként kezelnek a nagy cégek is."

"Nem egyszerű Kelet-Európában. A jó dizájnhoz nem csak ötlet kell, hanem közönség is, aki érti és meg tudja fizetni." Siránkozásomat azonban nem tudtam egészen kibontani, mert Ora Ito közbevágott.

"Amióta van internet, ez nem kifogás. Azt mondom, tervezz egy tárgyat, írd rá a nevem, és küldd el valamelyik márkának, meg tedd fel a netre. Ha a terv béna lett, nem fogják elfogadni az én nevemmel sem. Aztán tervezek egyet én, és a te neveddel küldjük el. Ha jól sikerült, megveszik. És különben is, minden könnyebb lesz, ha majd bekerültök az Unióba."

"De már benn vagyunk, négy éve."

"Tényleg? Hát ezt nem is tudtam."

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!