Orgonaszüret

Meglepődtem, hogy nincs napirend előtti felszólalás, sem gúnyos huhogás, hanem csöndben ül a Tisztelt Ház. Persze végül is a Művészetek Palotájában voltunk, úgyhogy érthető a visszafogott hangulat. Mindenesetre a félmilliárd forintos, frissen elkészült orgona bemutató koncertjét szervező stáb úgy gondolta, a meghívott honatyákat nem szabad összezavarni, nekik mindenáron jól kell érezniük magukat. És hol érezné magát jobban a politikus, mint a parlamentben? Úgyhogy a jeles személyiségek az országházi ülésrendnek megfelelően kaptak helyet a teremben.

A házelnöktől, pontosabban a klaviatúrától balra eső oldalpáholyban ült a klasszikus öltönyös Demszky és Kuncze Gábor, utánuk Bozóki András, majd Lamperth Mónika. A belügyminiszter asszony fémes fényű, foltos mintájú kosztümjét a jobb oldalon Dávid Ibolya szintén foltos, rózsaszín bútorszövetből készült kosztümje ellenpontozta. Az MDF elnöke előtt két sorral Orbán Viktor tartózkodott, a kampányidőszakból átmentett, nyakkendő nélkül viselt, fekete öltönyös szettjében.

Bach

Egy úr előttem azt magyarázta partnernőjének, hogy most nem jut eszébe, "ki az, aki fehér zongorán is játszik, buzi is, és híres is". Elton Johnra tippeltem, bár a fehér zongora zavarónak tűnt a képben. Az viszont nem derült ki, az úr kire gondol, mert a termet hirtelen színültig töltötte az orgonahang.

Bár a szemben derengő orgonasípok kezdetektől fogva egy felhőkarcoló-negyed sziluettjének tűntek, mégis meglepő volt a hang monumentalitása. Nem a hangerőről van szó, hanem a telített, a hangtartomány teljességében jelentkező hanghatásról. Még csak az első darabnál tartottunk, Elekes Zsuzsa Bachot játszott, de már azt a szót írtam jegyzetfüzetembe: hangmasszázs. Ez kissé elragadtatott kifejezés ugyan, de jól jellemzi a helyzetet.

Albert gazdát jobboldaliként pozicionálták a szervezők, így Orbán Viktor közelében élte át ugyanezt, de fegyelmezettebben viselte a hangmasszázst, így képes volt tagoltabban kifejteni az elhangzottakat:

A program szerkesztői nyilván figyeltek arra, hogy az avatott új hangszerből minél több hangot, hangszínt hozzanak ki, így igen változatos lett a felhozatal. Értelemszerűen bőven került J. S. Bach, bár a d-moll toccata és fúga kimaradt. (Tudják, ez az, amit mindenki ismer. Én például hallatán döntöttem úgy gyerekkoromban, hogy a legszebben szóló hangszer az orgona. Azóta korrigáltam, de ez most mellékes.)

Elekes Zsuzsa és Baróti István is szépen billentyűzte és pedálozta a nagy klasszikust, ám a közönséget nem sodorta magával. (Ez különben nehéz ügy, hiszen a VIP-vendégeket jóval keményebb kihívás lenyűgözni, mint az úgynevezett vájtfülűeket.)

Pop

A Művészetek Palotájának hivatalos orgonistája, Fassang László már megjelenésével is jelezni akarta, az orgona nem feltétlen a múlt kegyeletből őrzött hangszere, így kotta nélkül jelent meg a színpadon, lendületesen átvetette lábait a széken, majd Albert gazda azt gondolta: Amikor a műsor első részében a két Bach után Fassang kotta nélkül játszani kezdte bizonyos Charles-Marie Widor V. szimfóniájának első tételét, máris érezni lehetett, hogy történik valami. Hogy ha vége lesz, jön az este első vastapsa és bravózása. Jött. Könnyed, virtuóz, szórakoztató, színes, dinamikus, ilyen jelzők jutottak eszembe az ifjú mester játékáról.

A következő darabban azonban kiderült, a show-t nem lehet ellopni egy fiatalosnak szánt ollózó ugrással. Varnus Xavér pontosan tudja, mi kell a sikerhez, így egy fúvószenekarral vonult be, és színes dallamfüggönyök közepette eljátszotta a tutit, Az Operaház fantomjának főtételét. Az első rész végének csúcspontja volt, amikor megszólaltak a dobok: a közönség felélénkült, Lamperth Mónika is előrehajolt, és mosolyogva bólogatott az ütemre; a másik oldalon Dávid Ibolya megkövülten nézte a színpadot.

A szám végén nem lepődtem volna meg, ha Varnus stage divinggal zár, de egyszerűen csak levonult.

Ősleves

A hosszú szünet után Baróti István kezdte újra, Liszt Ferenc B-A-C-H prelúdium és fúgájával, ez bejött, majd ismét Fassang folytatta, hurrá - Prunyi Ilonával és egy zongorával kiegészülve -, a Rákóczi-induló Liszt-féle verziójával. (Tudták, hogy Berlioz a Liszt-műtől fellelkesülve írta meg a maga Rákócziját? Én nem. Eddig.) Megint fellelkesült a nép, ahogy illik, és újfent ovációba torkollt a tetszésnyilvánítás. Két magyar darab hangzott el még. Előbb Antalffy-Zsiross Dezső Scherzója, Elekes Zsuzsa révén.

A visszafogott orgonistanő után pantomimesnek öltözött színpadrendezők jelentek meg, és szereltek. Arra gyanakodtam, bűvészdoboz készül Varnus Xavér számára, ő népszerű Vangelis-dallamokat játszik majd a lábával, miközben elfűrészeli csinos partnernőjét, aki sértetlenül ugrik elő a dobozból a darab végén. De nem.

Az utolsó műsorszám Hidas Frigyes Orgonaversenye volt, ősbemutatóilag, Varnus Xavérrel és a Danubia Szimfonikus Zenekarral. A jelen lévő ünnepelt komponistát mellesleg onnan ismerhetni, hogy ő alkotta a Szomszédok című sorozat főcímzenéjét - írta Albert gazda az ifjúsági film zenéjére emlékeztető műről.

És hirtelen kinyitották az ajtót, a szonáris ősleves, amelyben addig fürdőztünk, kiáramlott a teremből, Albert gazda pedig szárazon összegzett: Ennyi. Nem bántam volna, ha a végén valaki - leginkább persze Fassang - improvizál még valami dinamikusat, de a zöm nem így gondolta. Hanem szétszéledt hirtelen. Kár.