Halottakról semmit

Úgy tűnik, szimbólumot nem lehet megrendelésre csinálni, vagy ha mégis, akkor nagy a veszélye, hogy végül meglepő dolgok szimbólumával találjuk magunkat szembe. A Nemzeti Színház, a Nemzeti Gödörrel együtt például csak azoknak nem a pártpolitikai csatározások emlékműve, akiket amúgy gyengéd érzelmek fűznek a delfináriumokhoz. Ópusztaszer főleg a buszos kirándulók körében lett kultikus hely, dacára a nagy tömegű kopjafának. És például a holokausztközpont is inkább a belterjes viták és nehezen átlátható kavarás gócpontjaként került be a köztudatba.

Lehet persze, hogy itthon egyszerűen csak a licenc nincs meg a szimbólumgyártáshoz, és így kénytelenek vagyunk a szerencsére bízni magunkat, ami viszont azzal jár, hogy a megrendelők az átláthatatlan helyzetben igyekszenek biztosra menni. Legyen az emlékmű tehát nagy, márvány és mindenképpen valami súlyos személyiséget ábrázoljon, amint éppen egy jelentőset mond, vagy ha nem, akkor lógassa a fejét szomorúan, hogy lehessen tudni, miről is van szó.

Létezik egyébként a nagy márvány és nonfigurális vonal is, ami a megrendelő túlkompenzálásának terméke, de a lényeg mégis inkább az: a központi mecenatúrával működő szimbólumipar Magyarországon nem a zabolátlan kísérletezés terepe.

Futballhuligánoknak is

Érdekes tehát, hogy az állam (pontosabban a Miniszterelnöki Hivatal) a holokauszt hatvanadik évfordulóján nem egy művészszakmunkást bízott meg a feladattal, hanem a pszeudo szobrászat filozófusának, az egyébként Munkácsy- és Kossuth-díjas Pauer Gyulának három éve született terve mögé állt.

Az emlékmű elkészült, pedig azt direkt jó alacsonyra tervezte a művész, márvány helyett rozsdás vasat használt, és sem lobogó hajú, sem megtört alakokat nem komponált bele. Igazság szerint egyáltalán nincs ember az alkotáson: hatvan pár, vasból formált cipőről van ugyanis szó, a Duna-parton. Felnézni rá nem lehet, megkoszorúzni szintúgy, előtte fényképezkedni pedig nehézkes. Emlékműként tehát használhatatlan az egész.

Figyelembe véve a mű rejtőzködő jellegét is, és hogy a rakparton dúló forgalom miatt megközelítése kisebb kaland, különösen meglepő, hogy ott tartózkodásunk egy órája alatt nem tudtuk látogatók nélkül lefotózni a helyszínt. Az érdeklődésnek csak részben volt oka a reprezentatív látkép. Az embereket láthatóan jobban lekötötte az alkotás, mint a budai panoráma. Még egy futballhuligánokból álló angol társaság is megállt pár percre, tapogatták a negyvenes évekbeli cipőformákat, lenéztek a koszos Dunába, és tudni lehetett, hogy ha a pontos okok nem is, az üzenet átjön.

Vizes műtárgy

A vascipők pátosz nélkül, ezért hitelesen beszélnek a nyilasterrorról, és a vízbe géppuskázott emberekről. Pauer Gyula és Can Togay ötlete nem a kíntól eltorzult arcokat, a dacosan ökölbeszorított kezeket vagy a védtelenségükben szívszorító szerencsétleneket állítja a középpontba, hiszen akkor néhány rutinos érzelmi reakcióval elintézhető lenne az ügy.

A mű éppen azért működik, mert arról szól, ami hiányzik róla. Az orrukkal a víz felé mutató cipők bevonják a nézőt a történetbe. Nem magyarázzák, hanem átadják az iszonyatot.

Pauer Gyula életművét egyébként a látszat és a valóság viszonylagosságának feltérképezésére építette. Azáltal, hogy a néző a cipők felett áttekintve szükségszerűen jut el a Dunához, a szobrász műve részévé teszi a folyót. Különös feszültség bontakozik így ki. Érezhető, hogy ha a Duna valóságos, akkor azoknak kell lenniük a vele kapcsolatban álló cipőknek is. Miközben a nagyon is valóságos folyó partján bizarrnak tűnnek a levetett lábbelik.

Pauer munkája elgondolkoztat, és ezért úgy tűnhet, emlékművel állunk szemben. Pedig nem. A Duna-parti alkotás inkább szimbólum. Az üres cipőkkel a szobrász ugyanis a terror abszurditásáról beszél, nem pedig a meggyilkolt emberek emléke előtt tiszteleg. És ez a lényeg. A halottaknak ugyanis már nincs szükségük tiszteletre. Tiszteletre azoknak van szükségük, akik még élnek.