Mária
-7 °C
3 °C

Miért nincs politikusainknak erkölcsi tekintélye?

2004.07.14. 12:26
Ahhoz hogy a hatalom és az ellenzék közötti állandó küzdelem a nyilvánosság számára elfogadható legyen, ki kell alakulniuk a demokratikus morált tükröző, íratlan szokásoknak is - mondja az Indexnek adott interjújában Kis János filozófus. A Közép-Európa Egyetem tanárával az Élet és Irodalom ÉS-könyvek sorozatban megjelent, A politika mint erkölcsi probléma című könyvéről beszélgettünk.
Könyvében lesújtó ítéletet mond a magyar politika állapotáról: mivel a politikusok nem alakítottak ki íratlan erkölcsi szokásokat, elvesztették a választók bizalmát, akik így lassan már csak rövid távú, populista ígéretekkel szólíthatók meg.

Kis János
Fotók: Barakonyi Szabolcs
A parlamenti demokrácia leleményes találmány, de nem könnyű megbarátkozni vele. A nehézséget épp a leleményessége okozza. A rendszer nem feltételezi, hogy a politikai szereplők akár szellemi képességeiket, akár erkölcsi tulajdonságaikat tekintve jobbak lennének, mint mi, átlagemberek vagyunk. Abból indul ki, hogy nem jobbak. De úgy van megszerkesztve, hogy mégis a jót hozza ki belőlük. Egy részüket kormányzati, más részüket ellenzéki pozícióba helyezi, és az ellenzék feladatává teszi, hogy a kormány hibáit, tévedéseit, visszaéléseit leleplezze. Nem azért várható, hogy az ellenzék így tegyen, mert ezen az oldalon az igazság bajnokai ülnek, hanem azért, mert minél sikeresebb a kormány ellenzéki kritikája, annál jobbak az ellenzék esélyei, hogy megnyerje a következő választást. Vagyis a parlamenti demokrácia a hatalmi harcot teszi az igazság feltárásának és a kormánypolitika korrigálásának eszközévé.

Ezzel a gyakorlattal mégis nehéz megbarátkozni, és éppen azért nehéz, mert a hatalmi harcra épít. A választó úgy látja, hogy a politikusokat csak a hatalom megszerzése érdekli, semmi mással nem törődnek, mint hogy egymást hogyan üthetnék ki a nyeregből - ahelyett, hogy mindannyiunk javára összefognának. Pedig ez a harc a mi javunkat szolgálja. De ahhoz, hogy ezt a választók megértsék és elfogadják, bizonyos feltételeknek teljesülniük kell. Látniuk kell, hogy az egymással hatalmi harcot folytató felek nem mennek el lehetőségeik végső határáig; hogy képesek méltányos megegyezéseket kötni; és kölcsönös önkorlátozásukból gyakorlatot, íratlan szokást csinálnak. Például a törvény megengedi ugyan, hogy a miniszterelnök saját barátját és pénzügyi tanácsadóját neveztesse ki a Nemzeti Bank élére, de mégsem teszi meg, mert az országnak az az érdeke, hogy a jegybank élén olyan ember álljon, akinek a függetlensége minden kételyen felül áll. A jegybank elnökének ugyanis konfliktusokat kell vállalnia a mindenkori kormánnyal - s ha majd a következő kormánnyal összeütközésbe kerül, a legcsekélyebb gyanúnak sem szabad fölmerülnie, hogy csak azért követ mondjuk különlegesen szigorú monetáris politikát, mert lehetetlen helyzetbe akarja hozni barátja riválisát. Másfelől a kormánynak esetleg hatalmában áll, hogy eltávolítsa az elődje által kinevezett, kellemetlenkedő közhivatalnokot - például úgy, hogy módosítja a kinevezés-leváltás törvényi szabályait -, és mégsem teszi meg, mert az országnak az az érdeke, hogy a mindenkori hatalom viselje el a független tisztségviselők kötözködéseit.

Tehát ahhoz, hogy a hatalom és az ellenzék közötti állandó küzdelem a nyilvánosság számára elfogadható legyen, bizonyos íratlan szokásoknak meg kell szilárdulniuk. Nem elég, hogy a demokrácia írott szabályai adva legyenek, ki kell alakulniuk a demokratikus morált tükröző, íratlan szokásoknak is. Magyarországon az elmúlt tizenöt évben ez nem történt meg, és e mulasztásnak lényeges szerepe van abban, hogy a politikai vezető rétegnek nincs erkölcsi tekintélye, vagy más szóval, hogy az emberek nagy része a politikában öncélú harcot lát, amelynek semi köze a közjó szolgálatához.

Hogyan alakult ez így?

Ahhoz hogy a kölcsönös önkorlátozás ki tudjon alakulni, a felek között bizonyos induló bizalomra van szükség. A nagyobb engedményeket persze annak kell tennie, aki kormányon van. A miniszterelnök az, aki kinevezésre felterjesztheti a Nemzeti Bank elnökét. Ésszerű lehet önmérsékletet tanúsítania, ha arra számít, hogy az ellenfél is így tesz majd, amikor ő kerül kormányra. De az önkorlátozást most kell gyakorolni, a viszonzásnak pedig négy év múlva kell jönnie. Bízni kell benne, hogy jönni fog. Ha a bizalom hiányzik, akkor az önmérséklet ésszerűtlennek tűnik föl. E bizalom feltételei azonban nem nagyon voltak adva Magyarországon 1990-ben és az azt követő évtizedben. Pedig az új rendet egy nagy megállapodás, a nemzeti kerekasztal hozta létre. A kerekasztal mégsem tudott bizalmi viszonyt teremteni a felek között. Az MSZMP mindenáron közvetlenül válaztott, "középerős" köztársasági elnököt akart, és amikor kiderült, hogy az SZDSZ és a Fidesz ebbe nem megy bele, titokban megegyezett az MDF-fel: ezért a megállapodást az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá, az SZDSZ népszavazást kezdeményezett az alku módosítására. A népszavazási kezdeményezés ellen az MSZMP éles kampányt folytatott, az MDF bojkottra szólította föl a híveit. Az átmenetnek nem volt olyan aktusa, mellyel minden fontosabb politikai tényező azonosult volna, s így a pártállami rendszerből hozott ellentétek csillapítatlanul folytatódtak az új rendben is.

Az első MSZP-SZDSZ-kormánynak voltak ilyen próbálkozási, de mintha a Fidesz 98-tól nem igazán viszonozta volna őket.

Bizonyos engedményeket az Antall-kormány is tett, bár azután részben ő maga vonta vissza őket. Például Antall József a rádió és a televízió első elnökének személyére az ellenzékkel való egyeztetés alapján tett javaslatot, de aztán hadjáratot indítottak Hankiss Elemér ellen, és végül őt is, Gombár Csabát is kiszekírozták a pozíciójából.

A Horn-kormány is tett kísérleteket, de ő sem volt következetes. Például ebben a ciklusban fogadták el a házszabályt, mely szerint a képviselők húsz százalékának kezdeményezésére ad hoc vizsgálóbizottságot kell felállítani, és a bizottság elnökének a kezdeményező pártból kell kikerülnie. A Horn-kormány nem akadályozta meg a Tocsik-bizottság felállítását, ami aztán az SZDSZ támogatottságának összezsugorodásához és a koalíció választási vereségéhez vezetett. De ugyanez a kormány később - mondjuk így, tanulva az esetből - egy következő vizsgálóbizottság felállításához már nem járult hozzá.

Az Orbán-kormány viszont teljes következetességgel megtagadta az önmérséklet gyakorlását: minden helyzetben elment a törvényes lehetőségek végső határáig, sőt, feszegette is ezeket a határokat. Ennek a gyakorlatnak a következményeit máig érezzük.

A mostani MSZP-SZDSZ kormány nem próbálkozik a négy évvel ezelőtti gesztusokkal, inkább ugyanazt csinálja, mint a Fidesz-kormány. Úgy tűnik, még épp csak beindult az adok-kapok, és még messze vagyunk annak a logikának a megjelenésétől, hogy inkább most nem teszem veled, és akkor talán a jövőben te se teszed velem.

A Medgyessy-kormány sok mindenben hibáztatható, de azt azért nem állítanám, hogy ugyanolyan gátlástalanul élne a hatalommal, mint az Orbán-kormány tette. Az viszont igaz, hogy még arra a pontra sem vitte vissza a dolgokat, ahol legalább a Horn-kormány idején voltak. Az általános trend romló, ezt jól érzi a választó.

Ha a pártjainktól nem várhatjuk, hogy kikeveredjenek ebből a körből, mégis mitől remélhetünk javulást?

A magyar politika minőségének hihetetlen leromlása azzal is összefügg, hogy a két oldalt zsigeri félelmek állítják szembe egymással. Márpedig félelmekre nem lehet parlamenti demokráciát alapozni. Ahol erős a félelem, ott mindenki úgy érezheti, hogy ha elveszít egy választást, akkor mindent elveszített. Ha pedig a minden és semmi közül kell választani, akkor senki sem fog arra törekedni, hogy hosszú távra befektessen a kölcsönös bizalomba, hanem azonnal akar tarolni, mert ha ez nem sikerül, akkor őt tarolják le. Az első kérdések egyike, hogy ez a félelem leküzdhető vagy ellensúlyozható-e.

Talán ellensúlyozható. Az idő múlásával megtanulhatjuk, hogy nagyon sokat lehet a választási vereséggel veszíteni, de azért nem mindent. Még a legrosszabbul kezelt, legjobban megszorongatott ellenzék is magához térhet és választást nyerhet.

Az is stabilizáló tényező, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lett. Igaz ugyan, az unió nem véd meg mindentől. Saját szemünkkel láthattuk, mi mindent megtehetett Berlusconi az alkotmányos intézményekkel anélkül, hogy az Európai Unió megmozdult volna. Bizonyos dolgokat azonban az unió nem nyelhet le. A választásokat elcsalni vagy a hatalomátadást megtagadni EU-tagállamban aligha lehet.

Az alkotmányos intézmények állandósága is fontos tényező. Magyarországnak 1989 óta lényegében változatlan alapszerkezetű alkotmánya van. Parlamentnek felelős kormány, a végrehajtó hatalmon kívül álló és parlament által választott köztársasági elnök, népképviseleti - nem pedig korporatív rendszerű - parlament, és így tovább. Ezt a strukrúrát ugyan időről időre támadások érték. Legutoljára ennek az évnek az elején Medgyessy Péter jelentette ki, hogy a nép élére állva módosítaná az alkotmányt, hogy elérje a köztársasági elnök közvetlen megválasztását és hasonlókat. De hát Medgyessy Péter arra is javaslatot tett, hogy az európai parlamenti választásokon a magyar parlamenti pártok közös listán induljanak, és mintha ez sem valósult volna meg. Tehát van esély arra, hogy az alkotmányos keretek fennmaradjanak, és persze fennmaradásuk és különösen konszolidálódásuk szintén a túlzott félelmek ellen hat.

Talán a rasszista kijelentésekkel lehet legjobban illusztrálni könyvének mondandóját, hogy megalapozottan kérhetünk számon a politikusokon olyan erkölcsi normákat is, amelyeket nem rögzít törvény. A hétköznapi halandó a véleménynyilvánítási szabadság védelme alatt mondhat ilyesmit, amíg el nem éri a közösség elleni izgatás szintjét. Egy olyan politikus viszont, aki azt szeretné, hogy demokratának tartsák, nem ragadtathatja magát ilyen kijelentésre. Ezzel ugyanis megsérti azt a demokratikus berendezkedésünk alapját alkotó erkölcsi elvet, mely szerint minden polgár egyenlő méltósággal rendelkezik.

Azokban az országokban, amelyek különösen érzékenyek a rasszizmusra, és saját történetüket nyilvános vitában feldolgozták, mára kialakult szokás, hogy az a politikus, aki olyan kijelentést tesz, mint Magyarországon ifjabb Hegedűs Lóránt, rövid időn belül távozni kényszerül. Az a tény, hogy Magyarországon ilyen íratlan szabály nem működik, szemléletesen mutatja, hogy mi az, ami a magyar politikai életből hiányzik. Hiányzanak az íratlan szokások, amelyeket nem lehet a büntetés kockázata nélkül megsérteni. Ennek persze az a követlezménye, hogy a közvélemény ott is a jog védelméért kiállt, ahol a jognak valójában nincs keresnivalója. Szerintem ha akkor, amikor ifjabb Hegedűs egy kerületi miépes hírlevélben galíciai jöttmentnek aposztrofálta a zsidó magyarokat és a kirekesztésükre szólított fel, a mértékadó parlamenti pártok képviselőcsoportjai felszólítják a politikust, hogy mondjon le mandátumáról, nem jutottunk volna el odáig, hogy jóérzésű és alkotmánytisztelő emberek bírói ítéletet akarjanak látni a Hegedűs-ügyben. Belátták volna, hogy a magukat zsidóként is azonosító magyar állampolgárok nem az antiszemita beszéd büntetőjogi üldözése által kapják meg az őket megillető védelmet, azt a biztonságos jóérzést, hogy mindenki mással egyenrangú tagjai a politikai közösségnek.

Az EP-választási győzelem óta Orbán Viktor megnyilatkozásaiban felerősödött a morális szólam. A választók azt is megüzenték, hogy Magyarországon szilárd erkölcsi alapok nélkül kormányozni nem szabad, mondta arra utalva, hogy a kormány nem tartotta be ígéreteit. Könyvében Ön a kötelező erkölcsi minimum másik példájaként tárgyalja, hogy a politikusok ne tegyenek betarthatatlan ígéreteket. Mindenesetre úgy tűnik, két nagy pártunk politikusai nem igazán riadnak vissza attól, hogy populista ígérgetőversennyé alakítsák a szavazatokért folytatott harcot.

Orbán Viktornak abban igaza van, hogy az ígéreteket teljesíteni kell, ez természetes erkölcsi kívánalom. De ugyanilyen erkölcsi követelmény az is, hogy a politikusok ne tegyenek teljesíthetetlen ígéreteket, és ne keltsék azt a látszatot, mintha egyszerre lehetne a költségvetési hiányt csökkenteni, amit a Fidesz a kormánytól - egyébként helyesen - követel, és növelni a kiadásokat, amihez a nemzeti petíció teljesítése vezetne. Az erkölcsi következetesség számonkérése nem kifogásolható, de ez arra is vonatkozik, aki az elvárást megfogalmazza, jelen esetben Orbán Viktorra.

Az erkölcsi minimumra hozott harmadik példája, hogy a politikus nem hallgathat el olyan információkat, amelyekre joguk a választóknak ahhoz, hogy megalapozott, tájékozott döntést tudjanak hozni arról, kire szavaznak. A D 209-es ügy kirobbanásakor a liberális értelmiség körében kisebbségben maradt ezzel a véleményével. Nagyot tévedek, hogy könyvében részben a hétköznapi ember erkölcsi intuícióját kívánta védelmébe venni azzal a "szakmai" érvvel szemben, hogy egy politikuson csak az kérhető megalpozottan számon, amit törvényben rögzítettünk?

Hétköznapi emberként nagy zavarban vagyunk, amikor a politika és az erkölcs viszonyáról kell számot adnunk magunknak. Egyfelől hajlamosak vagyunk magasabbra állítani a mércét, amikor politikai közszereplőkről van szó, mint amikor egyszerű magánemberekről. Ami érthető is, hiszen a politikusok a mi bizalmunkért versengenek, a mi adóforintjainkat költik, a mi sorsunkat alakító döntéseket hoznak, a mi nevünkben nyilatkoznak. De a mindennapi gondolkodásban az a vélekedés is benne foglaltatik, hogy a politikusoktól még annyit sem lehet elvárni, mint a magánembertől. Úgy gondoljuk, ez egy olyan pálya, ahol nem kérhetők számon a mindennapi életet vezérlő erkölcsi normák. Nem tartjuk jó politikusnak azt, aki rendre elszalasztja a lehetőséget céljainak megvalósítására, mert annyira fontos neki a saját tisztasága, hogy inkább lemond a sikerről, csak a kezét ne kényszerüljön bepiszkítani. Sőt, az ilyen embert nem csupán ügyetlennek tartjuk. Ez azonban megintcsak nem a végső álláspontunk, mert aligha fogadnánk el, hogy a politikában minden megengedett, és hogy a siker mindent igazol. Elítéljük a választóit félrevezető vagy a versenytársát könyörtelenül eltipró politikust, és azt szeretnénk, hogy viselni kényszerüljön a következményeket. Aligha tudnánk berendezkedni arra a következetes álláspontra, hogy a politikai szereplők cselekedeteiről, magatartásáról és karatkteréről szükségtelen vagy egyenesen helytelen erkölcsi ítéletetet mondani. Inkább ingadozunk e két álláspont között.

Amikor a D 209-es botrány kirobbant, úgy ítéleltem meg, Medgyessy Péter a választási kampány során megsértett egy minimális erkölcsi követelményt, mely szerint a politikus, aki a választók bizalmáért harcba száll, nem titkolhatja el életének a nyilvánosságra tartozó részleteit. Kétségtelen, ha bevallja őket, óhatatlanul a választási kampány részévé válnak. Lesznek, akik úgy gondolják, ezt számon kérhetik, megpróbálják meggyőzni polgártársaikat, hogy ne szavazzanak olyan emberre, akiknek a múltján ilyen foltok vannak. Ez persze hátrány, de nem kötelező a választáson elindulni, ha viszont valaki elindul, akkor kötelezettséget vállal arra, hogy politikai múltját a nyilvánosság elé tárja, és ezt Medgyessy Péter nem tette meg.

Erre válaszolták baloldali és liberális közírók: lehet, hogy ez a morál szempontjából így van, politikai jelentősége azonban nincs, a politikuson a törvényt és csakis a törvényt lehet számon kérni, a törvény pedig nem írta elő, hogy az elhárítói múltat a nyilvánosság elé kell tárni, ezért Medgyessyn nincs mit számon kérni.

Ez rossz válasz arra a zavarra, amely a politika és az erkölcs viszonyát a mindennapi gondolkodásban körülveszi. Könyvemmel az volt a célom, hogy egy jobb választ adjak. Igyekeztem megmutatni, mi a gyökere ennek az ellentmondásos viszonynak, és tisztázni, mi a helye a morálnak a politikai cselekvés megítélésében, és milyen szerepet játszanak az erkölcsi ítéletek a demokratikus politika folyamataiban - ideális esetben és ténylegesen is.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Budapest Te Csodás!

Karácsonyi pompába öltözött utcák, színes adventi vásárok, gazdag kulturális élmények, ez mind Budapest.