A szex és az arcok érdeklik az embereket

Bizonytalanul bolyongtam Thomas Ruff hatalmasra nagyított fotói előtt. Igyekeztem megtalálni a közös nevezőt a néhány pixeles JPEG-ekből falnyi méretűre húzott felvételek, a szellemképes pornófotók, és a többszörös életnagyságú igazolványképek közt. És hogy miként jön a képbe az újságkivágásokból szerkesztett sorozat, vagy a sok csillagászati felvétel.

Világos volt, hogy a neves német fotográfus felvételei nem az általuk bemutatott dolgokkal, hanem sokkal inkább a fotográfiával magával foglalkoznak. Azzal, hogy a képekkel kibélelt jelenünkben mi a fotó szerepe, hol vannak a médium határai és gyengeségei. De tudtam, kérdéseimre a választ csak magától a művésztől kaphatom meg.

Az interjú után kérdéseim azonban csak szaporodtak, olyasmikkel, hogy vajon Thomas Ruff a saját kissé sótlan könyvelőjét küldte-e el az interjúra.

JPEG

„A kiállítását látva a munkái a távolságról szólnak, hogy soha nem kerülhetünk közel a minket körülvevő világhoz. Az ember és a világ, vagy inkább a művészet és annak tárgya közti szakadék a témája? – álltam elő lelkesen elméletemmel. Arra azonban nem számítottam, hogy Thomas Ruff szó szerint értelmezi a távolságot.

„A néző nem kerülhet közel a művészethez, például nem szabad megérinteni a munkáimat. Természetesen különböző távolságokból nézhetjük a képeket. Nézhetjük távolról, és közel mehetünk hozzá, hogy lássuk a struktúrát is. Persze ez utóbbi a fotónál kevésbé érdekes, hiszen az egy sima felület.”

Thomas Ruff tanácstalan arckifejezésemet látva visszakérdezett: „Vagy úgy érted, visszahőkölök attól, hogy közel kerüljek a témáimhoz?”

„Nem, szó sincs róla - rugaszkodtam neki ismét. - A JPEG-sorozatánál hatalmasra nagyít néhány száz pixelből álló fotókat, úgyhogy a néző távolról felismeri a képet, de ahogy közeledünk, úgy esik szét az egész színes kockákká. Hiába néznénk meg a részleteket, nincs olyan, hogy közel. Hasonló a helyzet a netről mentett, és manipulált pornóképekkel, vagy a fantomképekkel, amelyek mintha valódi arcokat ábrázolnának, de alaposabban szemügyre véve kiderül, a személy nem is létezik. Mintha ez az egész arról szólna, hogy nincs is valóság, vagy ha van, az megismerhetetlen.”

„Illúzió, hogy minél közelebb mész valamihez, annál többet tudsz meg róla. A fotográfia egyébként mindig is a realitás része volt, igaz, egy múltban létező realitásé. Ha értelmezni akarjuk, akkor elő kell vennünk a saját tapasztalatainkat, saját emlékeinket, hogy milyen képeket láttunk már.”

„A digitalizáció paradigmaváltást jelent a képek értelmezésében?” – próbáltam más oldalról közelíteni, és meglepetésemre Ruff frappáns példával állt elő.

„A JPEG-formátum azért jött létre, hogy a képek a neten könnyen megjeleníthetőek, küldözgethetőek legyenek. Olyan ez a technikai metódus, mint mikor összehajtasz egy levelet, hogy beférjen a borítékba. Míg azonban a hajtogatás nem befolyásolja az üzenetet, a tömörítés átalakítja a képet.”

Tudtam, hogy most nem szabad elengednem a témát. „Miben látja a lényegi különbséget a digitális és az analóg képkészítés közt?”

Ruff azonban viccelni próbált. „Azelőtt az újságokban megjelenő képekhez fizikailag is közel kerülhettünk, most viszont a képernyő nem engedi meg ezt. Ha csak nem egy touchscreenről van szó.” – mondta és szárazon felnevetett.

Pornó

Szomorúan néztem magam elé, és inkább témát váltottam. Talán egy olyan intim kérdés, mint a pornográfia közelebb visz a művész megismeréséhez. „Hogyan esett a választása a pornóképekre? A többi témája inkább neutrális, épületek, arcok, híradófelvételek. A pornóképek azonban kulturális okokból vagy témájuk miatt is nagyon erősek, elterelik a figyelmet a médiumról.”

„Akttal szerettem volna dolgozni, mert fontos irányzat a fotográfiában. Ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogom kiválasztani, milyen legyen a modell haja, vagy a szófa, amin fekszik. Megnéztem Peter Lindbergh és Helmut Newton fotóit, és rájöttem, hogy nem ilyesmit akarok csinálni, mert ők még mindig 19. századi klisék alapján dolgoznak. Úgyhogy keresgélni a neten, és így bukkantam rá a pornóoldalakra, ahol a képek sokkal őszintébbnek tűntek mint a művészinek titulált aktfotók.

Megragadott a kettősség, amelynek egyik oldalán a mai ember megdöbbentő exhibicionizmusa, a másik oldalon pedig a személytelenség van. Hiszen mindez a zárt ajtók mögött zajlik, nem kell kijönni többé, még a Bahnhof utcáig sem, ahol ugye a szexboltok van.”

Nem tudtam eldönteni, Ruff valóban a közelmúltban fedezte-e fel, hogy a neten pornóoldalak is vannak, és komolyan gondolja-e, hogy amit ott lát, az a valóság. Az utóbbira rá is kérdeztem.

„Vajon a képek, amelyekre véletlen rábukkant az interneten, nem ugyanúgy beállítottak, és nem ugyanúgy csak szerepjátszásról van bennük szó, mint Helmut Newtonnál?

„Azt hiszem, hogy ezek a fotók sokkal direktebbek, sokkal őszintébbek. Mindenesetre érdekes tapasztalat volt, hogy amikor eladtam ezekből a fotókból, minden gyűjtő a saját irányultságának megfelelő darabot választott. A homoszexuálisok a homoszexuális aktust ábrázoló fotókat vették, az idős férfiak a szép, fiatal modelleket választották, és így tovább.”

„Milyen technikával érte el a furcsa, elmosódott hatást?”

„Itt is kis felbontású képekből indultam ki, mert az érdekelt, hogy miként lehet egy ronda nagy pixelből tizenhat szép, kicsit csinálni. De úgy dolgoztam, hogy látható maradjon ez a beavatkozás, hiszen a kép a digitális világban keletkezik.”

„Felháborodást váltott ki a kiállítótermekben ezzel a sorozatával?”

„Egyáltalán nem, sőt, az arcképes sorozatom után ez lett a második legnépszerűbb munkám. Azt hiszem azért mert az emberek számára a legizgalmasabb dolog egy másik ember arca. Ez után pedig közvetlenül a szex van.” – számolt be Ruff egy újabb érdekes felfedezéséről. Bólogattam, és jobb híján maradtam saját teóriám erőltetésénél.

Csillagok és az elmúlt gyermekkor

„Látszólag nem illeszkedik művei sorába a csillagokról készült, nagy felbontású sorozata. Minél közelebb lépünk a képekhez, annál több apró részletet fedezhetünk fel rajta, tehát itt valóban közel kerülhetünk a fotóhoz. De hogy az elméletemnél maradjak, itt a téma az, amiben a távolság megjelenik?”

„Inkább arról van szó, hogy gyerekkoromban két dolog érdekelt. A csillagászat és a fotográfia. Végül a fotó mellett döntöttem, mert a tudományos pályát túl bonyolultnak találtam, ám azért megmaradt a csillagászati érdeklődés is. Mikor a nyolcvanas évek végén már divatos fiatal fotósnak számítottam, úgy éreztem, a művészfotózás kezd unalmassá válni a számomra. Nyitni akartam olyan absztrakt fotográfia felé, amely mindenfajta művészi jelentés híján van.

Később a csillagos égboltot mutató felvételek megteltek értelemmel. Rájöttem, a múlt korszakai egyszerre jelennek meg a képen. Hiszen a képeken megjelenő fények különböző időkben létező csillagokból származnak.”

Láttam, hogy a neves művészt kezdi hatalmába keríteni a múlt nosztalgiája, úgyhogy megpróbáltam ismét aktuális kérdések felé kormányozni beszélgetésünket. Nem sikerült.

„Egyébként hogyan befolyásolja a digitális éra a fotográfus szerepét?”

„A művészeket, vagy legalábbis engem nem befolyásol ez a folyamat, mert én azzal foglalkozom és úgy, ahogy szeretnék. Jobban aggaszt az alkalmazott fotográfia helyzete, hogy mennyire befolyásolja a háborúkról, politikáról készülő fotókat a digitális technika. Ahogy nő a fotómanipulálás eszköztára, úgy nő a fotós felelőssége is. Azt hiszem, nagyon furcsa világban élünk.”

„Hogy érti ezt? Nem érzi magát jól ezek közt a viszonyok közt?”

„Hát, nem igazán. Minden, minden egész más volt, amikor még gyerek voltam.”

Kegyetlenség lett volna tovább faggatózni. Thomas Ruff kezébe nyomtam egy barátságos Jenna Jameson-plüssfigurát, és csendesen magára hagytam az óriási fotográfiák árnyékában.