Barbara, Borbála
-6 °C
3 °C

Így drogozik Anthony Kiedis

2005.12.12. 00:48
A Red Hot Chili Peppers énekesének önéletrajza nem más, mint egy gyógyulófélben lévő narkós terápiájának része. Rehabra be, rehabról ki, halott barátok, többhetes heroinozások motelekben, nők. Közben háttérzeneként befut, aztán majdnem szétesik, majd megint befut az együttes.

A Red Hot Chili-énekes Anthony Kiedis önéletrajza, a több országban bestseller Scar Tissue - magyarul valamiért Chili a sebre az alcíme, hogy miért veri ezt a népet az Isten, ó miért -, szóval a Scar Tissue elsőre bosszantó, önéletrajznak nevezett önfényezésnek tűnik, amiben csak azért mesél el valaki sötét részleteket a múltjából, hogy abból is kiderüljön, mekkora király csávó is ő. Hogy milyen dolgokon ment keresztül (a bevezető után például rögtön egy gyors, vagány drogos sztorival indít, mexikói dílerrel meg késeléssel), és lám, mégis hova jutott.


Ehhez képest elég nagy meglepetés, hogy a könyvet nem lehet letenni, bár nem a sodró nyelvezet vagy a gazdagon adagolt költői képek miatt, ilyesmivel ugyanis nem nagyon lehet gyanúsítani sem Kiedist, sem társszerzőjét, Larry Slomant. Utóbbi egyébként régi motoros a sztár plusz újságíró felállású műfajban, Howard Sternnel és Bob Dylannal is dolgozott már együtt.

Érzelmes rocksztár

Sokkal inkább arról van szó, hogy Anthony Kiedis olyan alapanyagot szolgáltatott a könyvhöz, ami még akkor is enyhén szólva bőséges, ha a fele nem igaz. Pedig nem sok mindent csinált életében a drogozáson, csajozáson és a zenélésen kívül, ráadásul utóbbiról van a legkevesebb szó a könyvben. Tulajdonképpen csak a két sikerlemez, a Blood Sugar Sex Magik és a Californication készítéséről olvashatunk bővebben, de ezekről is egy drogos szemüvegén keresztül. És amikor elkezdődnek a szánalmas kábítószeres történetek, kiderül, hogy nem önfényezésről van szó, hanem egy jelenleg absztinens drogos terápiájának részéről, tulajdonképpen egy csoportfoglalkozásos önvallomásról, csak ezúttal a megszokottnál kissé nagyobb a csoport.

Közben mintegy mellékesen beleláthatunk a nyolcvanas-kilencvenes évek új amerikai rockszcénájának kialakulásába, előkerül a Jane's Addiction, a kezdő Pearl Jam és a Smashing Pumpkins mint az RHCP előzenekarai, a Nirvana és még sokan. Egyúttal hírességek is ki-be sodródnak főszereplőnk életébe, akikről teljes természetességgel beszél, gyerekkorában egyszer például Cher vigyázott rá, és egy ágyban aludtak, Cher persze meztelenül, tizennégy évesen feleségül kérte Debbie Harryt, aki kedvesen közölte vele, hogy sajnos a Blondie gitárosa a férje, aztán Nina Hagennel is járt egy hónapig, meglátogatta a Dalai Lámát csak úgy, és mesél Sinead O'Connorral való furcsa, szexmentes viszonyáról is. Az énekesnőt egyébként csak "a fanatikus ír harcosok hercegnőjének" nevezi, ilyen szentimentális megfogalmazások gyakran vannak a könyvben, nem tudni, ez Kiedis vagy Sloman számlájára írható inkább, de az biztos, hogy szokni kell a kemény rocksztárok érzelmes énjét.

LSD-vodka


Anthony triciklis esés után

De hiába a majdhogynem szikár, kronologikus stílus, maguk az események olvastatják a könyvet, bár a sztorik maguk csak annyira szórakoztatóak, amennyire az lehet egy gerinctörés, a folyamatos visszaesések, a halott barátok vagy a drogdíler apukával eltöltött idő, amiről így ír: "Miközben aludni próbáltam, hogy másnap kipihenten mehessek iskolába, körülöttem dugtak, kokainoztak, és üvöltették a magnót". Apjának köszönhetően Anthony tizenegy évesen már füvet szívott - erről a jeles eseményről fotók is láthatók a könyvben -, nem sokra rá lefeküdt az apja barátnőjével, ráadásul az apja szervezte le a dolgot, aztán pár évre rá már nem volt olyan kábítószer, amit ne próbált volna ki, egészen olyan extremitásokig, mint az intravénásan lőtt LSD-vodka keverék.

Persze sikeresen eljut odáig, hogy amikor felébred, ki kell néznie az ablakon, merre mennek az autók, hogy éppen reggel vagy este van-e, és hogy a többiek ki is teszik a zenekarból a megbízhatatlansága és használhatatlansága miatt. Mert közben azért a háttérben folyik a zenekar sikertörténete, lemezfelvételekkel és koncertekkel. Nők jönnek-mennek, Kiedis rehabra be, rehabról ki, közben hullanak a barátok: River Phoenix, az RHCP korai gitárosa, Hillel Slovak, Kurt Cobain. Anthony néha hetekre eltűnik, motelekben tolja a heroint, egyszer szorult helyzetében elcseréli a Rolling Stones tagjai által aláírt fehér Stratocaster gitárját tíz percre elegendő heroinért. Aztán leszokik, visszaesik, kétszer is legális gyógyszerek miatt: egyszer a fogorvosnál kap Valiumot, egyszer pedig egy olyan, mesterséges opiátokat tartalmazó fájdalomcsillapítót ír föl egy új-zélandi orvos a lábára, amit egykori heroinistáknak nem lehet adni.

Mindennek ellenére a könyv mégsem egy leszokott drogos tanmeséje, Kiedis nem fut bele olyan moralizálásba, hogy gyerekek, ne csináljátok ezt, sőt bevallja, hogy "az önpusztítás valójában kibaszott jó. Bujkál az ember a rendőrök elől. Vigyáznia kell, nehogy a dílerek kést döfjenek a hátába. Kockáztatja, hogy túladagolja magát. Érzékcsalódások, káprázat, hallucinációk. Borzongató érzés." A narkós időszakot - csaknem az egész életét - egy tanulási folyamatnak tartja, egy olyan útnak, ami nélkül nem lenne ott, ahol van. Hát, ez mondjuk biztos.

Szamojéd rap-metál

Bár nem túl bonyolult a nyelvezete a könyvnek, egy eggyel gondosabb fordítást elbírt volna, a dalszövegek meg különösen. A szamoai származású tagokkal rendelkező Boo-Ya Tribe zenekart például csak szamojédnek nevezik a fordítók - bár tagadhatatlanul vicces lenne egy rénszarvasos rap-metál zenekar -, David Bowie The Spiders From Mars zenekarára meg csak mint "a The mouses from Mars"-ra hivatkoznak egy lábjegyzetben.

Érthetetlen az is, hogy például a "herbal regimen"-ből, ami egyszerűen gyógynövényes terápiát vagy étrendet jelent, amivel a hepatitis C-jét kezelte az énekes, hogy lesz "füvekből készített főzet", mintha Kiedis valami indián orvosságos ember lenne, vagy hogy az eredeti kép helyett miért egy 1987-es felvétel került a magyar kiadás borítójára. Ezek apróságok, de bosszantó apróságok. Viszont ami jó hír: Kiedis nem sok európai városról ír, de a budapesti koncertet megemlíti, dicséri a várost, viszont egy szót se ejt az ételmérgezésről, ami miatt a legenda szerint rosszul sikerült a fellépés.

A Scar Tissue nem kifejezetten karácsonyi könyv, sőt, de ha láttuk már szerettünket elérzékenyülni a Road Trippin' vagy (méginkább) az Under the Bridge dallamára, tegyük be a fa alá.

Anthony Kiedis és Larry Sloman: Scar Tissue - Chili a sebre
Konkrét Könyvek, 2005
400 oldal, 3980 Forint