"A sehova kapuját akkor léped át, amikor úgy érzed, hogy nem kell tovább tapogatóznod a fal mentén, minden kérdésedre választ kapsz és boldog lehetsz a földön. A sehova azonban csak egy buta és kegyetlen szürke köd. Elhomályosítja a szemedet és eltompítja az agyadat. Végül minden zsigeredbe beeszi magát és soha többé nem ereszt el...." A sehova kapuja: menekülés. Menekülés a magány, a boldogtalanság, a tovább-keresés, a küzdelem és önmagunk elől. Menekülés a kényelmetlen kérdések elől a megkérdőjelezhetetlen, vak hit kényelmébe; a szürke-narancs, hangos és egyhangú, öltönyös-kiskosztümös látszatboldogság hazugságába, a semmibe -- sehova.
Az előadás a Szkénében: menekülés a sehova kapujának kísértése elől. Az író-rendező Pintér mindent megtesz, hogy kirángassa ifjú hősét, Andrást a sehova mocsarából. Meg kell hagyni, bájosan, izgalmasan, sok humorral és kegyetlenül hatásosan teszi. A mozgalmas színpadkép éppoly fontos szerepet kap a produkcióban, mint az élő zenei kíséret, amely hol kiemeli, hol nevetségessé teszi a budapesti, de/és amerikai bárgyúságú szekta megszállotjainak, vagy éppen az erdélyi falvacska kattant lakóinak világát -- tegyük hozzá ez utóbbi azért valamivel megkapóbban tárul érzékeink elé, s talán az sem egészen véletlen, hogy Andriskánkra is itt talál rá az, ami talán még megmentheti: a szerelem.
Hogy a mentőöv időben érkezik-e? Hogy el lehet-e jutni a Sehovából -- Valahova? Ezt nem árulhatom el előre, de az biztos, hogy a befejezés legalább olyan megdöbbentő, mint az eklektikus, népmesei fodulatokban bővelkedő előadás egésze. És a végére mi is megértjük, amit Ibi, az első szerelmét élő, magányos, negyvenkilenc éves óvónő már tud: ha nem vagyunk felhőtlenül boldogok, attól még nem kell boldogtalannak lennünk, vagy ha mégis az vagyunk, az is jobb, mint belépni a sehova kapuján.
|
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
