Intellektuális presszózenészek

A Grencsó Kollektíva nem az a zenekar, melyet az ember alapos ok nélkül le presszózenészezhet, így én is csak a legjobb értelemben merem használni e kifejezést. Mielőtt azonban mélyebben elmerülnénk a témában, a koncert helyszínéről ejtenék néhány szót. A Grencsó Kollektíva ugyanis az éppen megnyílt Városi színházban lépett fel, és ez fontos információ lehet azoknak, akik unják a régi színházakat vagy szeretik az új dolgokat.

Non-stop színház?

A Városi színház újdonsága egyébként magyarázatra szorul, mert bár a társulat valóban új, a színház maga láthatóan nem az. Halász Péter csoportja a nyolcker egy elfeledett zugában kimúlt Józsefvárosi Színház épületét kapta meg művészi koncepciói kiteljesítéséhez. A hazai viszonyokat ismerve már ez is szép eredmény, hiszen fedél van a művészek feje fölött, még akkor is, ha ez a fedél egy nyolcvanas évek söröző-dizájnjától ihletett belsőépítész ámokfutását oltalmazza.

A látványt azonban mégiscsak ellensúlyozza, hogy a buborékok, tükrök, egyebek kellemesen lelakott állapotnak örvendenek, posztmodern jelleget kölcsönözve a helynek. A hangulatot pedig az elszánt, de kissé fáradt közönség csak erősíti. A fáradság oka érthető, hiszen Halász Péter színháza 48 órás darabbal készült berobbanni a színházi életbe. Ekkor pedig már a kétnapos program vége felé jártunk.

A szünetben, minyonevés közben elkapott beszélgetések szerint a jelenlévők jó része már a kezdetektől jelen volt. Én is megpróbáltam bennfentesen ernyedtnek látszani, és az ernyedés leple alatt megtudtam, hogy a non-stop műsor tulajdonképpen nem egyetlen darab, hanem egymáshoz szervesen nem kapcsolódó művek sorozata. Továbbá, hogy a koncertet leszámítva a két nap programja végül is megegyezik.

Önkényes zenei Univerzum

A darabról azonban már nem tudtam információt gyűjteni, mert elfogyott a minyon és elkezdődött a koncert. Grencsóék klarinéton és két szaxofonon előadott népdal improvizációkkal nyitottak, melyeknek annyi közük volt a táncházakba merevedett népzenéhez, mint az Asian Dub Foundation-nak Ravi Shankarhoz. Erről az alapról csúsztunk át abba a zenén túli dimenzióba, oda, ahol a hangok átveszik az uralmat a dallam felett. A végsőkig bolondított elektromos gitár és a klarinét közös víziója után a kilencfősre duzzadt zenekar a dzsessz képletének megfelelően rendezte újra össze a hangokat. Az ének, fúvósok, dobok, dzsembe, nagybőgő és egyebek mellé később csatlakozott egy lemezjátszó, melynek szkreccselése eleinte a dzsessz kiegészítéseként jött a képbe. A következő darab azonban már egyértelműen instrumentális trip-hop-funky keverék volt.

A ráadás szám tette azonban nyilvánvalóvá, miről is van itt szó. Free dzsessz szólt egyértelműen, Miles Davis körül keresgéltem volna emlékezetemben, ha nem jön elő időnként az a furcsa dallam. Ismerős volt, de csak később jöttem rá, hogy Vámosi János Járom az utat, a macskaköves utat című (?) számának refrénje volt az improvizációk közé szőve.

Szó sem volt zenei viccről. Grencsóval olyan végletesen nyitott zenei világba léptünk be, amely képes befogadni a népzenétől a technóig bármit. E tolerancia kaotikus vonásait pedig e világ öntörvényűsége ellensúlyozza. Egyetlen adoptált darab sem kerülheti el ugyanis az univerzum megálmodójának érintését: minden hangsor egy belső törvénynek megfelelően formálódik át. Ez Grencsó zenéjének lényege: a stílus, irányzat vagy dallam felett létező rendező elv.

Mint egy presszózenész, aki a vendégek kívánságára eljátszik az Akácos úttól a Kölyköd voltam-ig bármit, de mégsem felejthetjük el, hogy mindez egyetlen ember kezei alól kerül ki.

A koncertet a Slicc című, immár valódi viccek laza sorozatából álló színmű követte. Talán a késői óra miatt, de két megtekintett felvonás után sem derült ki, mi végre történnek a dolgok a színpadon. Hogy mi itt a valódi rendezőelv. Így kettőkor, a sok minyontól elpilledve magára hagytuk a hajnali befejezés felé támolygó darabot.