A sugárfertőzésre senki nem számít

Az alterszínházas világban Pintér Béla olyan jelenség, mint a romkocsmában az a figura, akit mindig ott találunk valahol a pultnál, hogy két szórakoztató és egy tragikus történet közé szorítva elmondja, milyen világban is kell élnünk. De miközben az ember a hallottakon rágódva visszaegyensúlyozza poharait az asztalához, lassan elhalványul a nyomasztó vízió, és ugyanúgy folytathatja az estét, mint azelőtt.

A Pintér Béla társulat Soha vissza nem térő című darabja is egy ilyen találó helyzetjelentés, amiből kiderül, hogy a teljes elhülyülés és önfeladás felé vezető út melyik szakaszánál tart éppen Magyarország. Ami egyrészről találó, másrészről viszont az egészből mégis nehéz valami távolabbra mutatót leszűrni. A néző a végén bizonytalan, zavaró érzéssel áll fel ugyan a székéből, de a furcsa hangulaton annak megfoghatatlansága miatt már a legközelebbi szórakozóhelyig túllép, és feledve a kilátástalanságot azon tanakodhat, hogy sörrel kezdjen, vagy inkább rögtön vállalja be az Unicumot.

A színházrajongókat azonnal megnyugtatnánk, hogy a darab rövid hatótávolsága ellenére is szórakoztató és gondolatébresztő. Mindez annál is érdekesebb, mert az alapszituáció nem túl eredeti. Egy csőd szélén álló magyar cégbe társul be valami nagy, nyugati korporáció, hogy velük végeztesse el a közel-keleti munkáját. A felkérés hírére a magyarok nyilván hasra esnek, fogadkoznak, szendvicsekkel várják a multi képviselőit. A történet szerencsére mégsem arra fut ki, hogy a naiv kelet-európaiak rájönnek, a nyugat is ugyanolyan romlott és kisstílű, csak nagyban.

Inkább azt követhetjük nyomon, ahogy egy közösség az elvárások és a nyomás hatására darabjaira hullik. Ahogy egy összetartónak tűnő „kis közösségről” kiderül, majdnem mindenki képes a másik torkára lépni, ha a túlélés ezt kívánja meg. Aki pedig nem halandó ilyesmire, az nyilván nem éli túl.

A Pintér Béla társulat erőssége, hogy ezeket a szituációkat képesek humorral, és mégis gyomorforgató kegyetlenséggel bemutatni. Zseniális, hogy a magyar cég tagjai mozgalmi nóták dallamára éneklik el, hogy alakultak meg egy ismeretlen forrásból érkező raktárkészlet megöröklése révén. Vagy miként képzelik el a munkát a nagy cég keretei közt. Milyen remek kollektíva is az övék. Végül pedig, hogy miként fogják kitúrni azt a szerencsétlen kis kolléganőjüket, aki már nem fér a keretbe.

A kádárista hangulat és a menedzserirodalom paneljei olyan szórakoztató monológokban keverednek, mint hogy „kétféle ember van: a profik és az amatőrök. És neked el kell döntened, melyik csoportba akarsz tartozni.”.

A humor perverz módon vegyül a butácska, de szerethető kolléganő kicsinálásának tragédiájával. A lány átverésének, megerőszakolásának öngyilkosságba torkolló történetén csakis azért képes gyorsan túltenni magát a néző, mert a színésznő olyan ripacskodva játszik, mintha az utolsó pillanatba rántották volna be a darabba valamelyik színész unokatestvérét. A társulat színészi játéka sajnos a lány öngyilkossága után is inkább korrekt marad, mint izgalmas.

A megpróbáltatásoknak azonban a tragédia után sincs végük. A sivatagban dolgozó csapat drogos lesz, a jó férjet megcsalja neje a cég nejlonzacskós parasztjával, és végül mindenki sugárfertőzést kap. A néző tudja, hogy a darab a jelenről, a közösségeket felszámoló, darabjaira hulló Magyarországról szól, de a szórakozóhely felé tartva szeretné minél hamarabb elfelejteni a dolgot. Ugyanis sem neki, sem Pintér Bélának nem jut eszébe, hogy mit is lehetne kezdeni a sajnálatos helyzettel.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!