Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Klassz cikkek
Furcsa zavarodottság vesz erőt az emberen, amikor végigsétál a kortárs képzőművészet egyik izgalmas figurájaként számon tartott Simon Starling kiállításán. Lenyűgözi az a téren és időn átívelő történet, amelyből könnyedén leforgathatnák az Indiana Jones következő részét. Majd kétségbeesetten körülnéz, amikor a végére érve sem lesz világos, hogy akkor mit is gondol erről az Indiát, Angliát, Párizst, Torinót összekötő sztoriról maga az alkotó.
Pedig Starling az a művész, akinek művei nem csak vitákat, hanem viharokat is kavarnak. Mindezt úgy, hogy témái távol állnak a primér indulatokat gerjesztő obszcenitástól, nemiségtől vagy a direkt politikától. Alkotásai inkább a tér és az idő különböző pontjai közt húzódó rejtett kapcsolatok feltárásával foglalkoznak.
Ez a gondolati szál a budapesti kiállításon is kalandfilmet idéző módon izgalmas, ami annak tükrében figyelemre méltó, hogy konceptuális művészetről van szó. Azaz a tárgyak csak azért kerülnek a terembe, hogy körülrajzolják az alkotó gondolatait, tehát magát a műalkotást. Az esztétika nem játszik szerepet az alkotásban.
Starling elmondása szerint a véletlenek révén sodródott bele a kalandos történetbe. Egy torinói kiállításon bukkant rá egy fiatal indiai maharadzsát ábrázoló fotóra. A művész rövid nyomozással kiderítette, hogy a turbános úr Jasvant Ráo Hólkar, a 30-as évek egyik felvilágosult uralkodója, aki Oxfordban tanult, és egyszerre volt rajongója a nyugati kultúrának és India történelmének.
A maharadzsa egy német építésztől a legfrissebb nyugati trendek szerint épülő palotát rendelt. A brit művész előkerítette Eckart Muthesius terveit, és a megvalósult palotáról készült fotókat, amelyekből kiderült: az angol gyarmaton olyan modernista épületet emeltek, amely Párizsban vagy Berlinben is progresszívnek számított volna. Starling hozzájutott korabeli fotókhoz a hűvös eleganciájú házról, a csodás art-deco bútorokkal, világító karfájú bőrfotelekkel és széles könyvespolcokkal.
A Ludwigban két, az épületet dokumentáló sorozatot is kiállítottak: az egyiket egy indiai fotográfus készítette, a másikat az építész.
Starling nyomozása közben kiderült az is, hogy a maharadzsa rajongója volt az akkoriban már világhírű Brancusi szobrászatának. A román származású művész munkái egyébként napjainkban is az árverések sztárjai, már ha valaki egyáltalán hajlandó lenne áruba bocsátani az alkotásait. Az indiai uralkodó akkoriban viszont három változatot is vásárolhatott a Madár a térben című sorozatából. Ezek számára pedig egy egyszerre szakrális és világi szentély tervezésére kérte fel a szobrászt. A Ludwigban a szentély vázlatait is láthatjuk.
A terv egyébként nem valósult meg, mert a maharadzsa, feleségének halála után felhagyott spirituális vállalkozásával. A kiállításon mindenesetre látható a még boldog pár fotója, amelyet történetesen a világhírű fotós, Man Ray készített.
Starling rábukkant három régi filmre is, amelyek egy Indiába meghívott külföldi építész csodás és romantikus kalandjairól szólnak. A történetet a szintén neves Fritz Lang írta, és a munkálatokban részt vett, nem fogják elhinni, a maharadzsa építésze, Eckart Muthesius. A forgatókönyvet három rendező is megfilmesítette. Az 1959-es változatot készítette a Metropolisszal elhíresült Lang. A filmek is ott vannak a kiállításon.
Márványból márvány, könyvelőből raktáros
Starling csapongó asszociációs képességével tovább habosította a történetet. Rábukkant ugyanis egy néhány tonnás belga márványra, abból a típusból, amit Brancusi használt légies szobrának megvalósításához.
A képzőművész egy speciális szkennerrel digitalizálta a szabálytalan tömböt, majd egy még speciálisabb, high tech kőfaragó robottal két más színű és típusú márványt faragott milliméterre ugyanekkorára. A három tömb is látható a Ludwig egyik termében, szimbolizálva munkamódszerét: ahogy az anyag dematerializálódik, idea lesz, majd ebből új anyag képződik. Külsőre hasonló, lényegét tekintve mégis más.
A kiállításon felépült még egy pengeszerűen keskeny torinói bérház egyik, méretarányos szintje, láthatunk fotót a művész laptopjáról, és egy ezüstszalagnak tűnő esernyőtartót is kiállítottak. Hogy miért, azt nem lőjük le.
A lényeg úgyis az, hogy ebből a burjánzó, színes anyagból, amiért hollywoodi producerek félévi kokainkészletüket is feláldoznák, Starling olyan személytelen anyagot rakott össze, mintha végzettségére nézve könyvelő lenne, aki kalandvágyból múzeumi raktárosnak szegődött.
Persze nem egy blockbuster giccses romantikáját hiányoltuk, hanem csupán hogy világos legyen: mi volt az a gondolat vagy érzés, ami megragadta Starlingot. A sötétben tapogatózás helyett inkább odaléptem a művészhez, és megkérdeztem: "Mi volt az a gondolat vagy érzés, ami megragadta?"
"Lenyűgözött Muthesius gyönyörű őrülete. Hogy Berlinben megalkotta ezt a tökéletes modernista álmot. Majd az egészet, a több tonnás kőtömbökkel és bútorokkal együtt Indiába szállíttatta. Izgalmas a valóság és a fikció keveredése is. Ahogy a valóságból film lesz. Vagy amikor az építész az európai szakértők számára készült épületfotókról kiretusáltatta a maharadzsa által elvárt, de stílusidegen nyeregtetőt."
Körbepillantva a kiállítás azonban továbbra is érdekes tárgyak pedánsan leltározott gyűjteményének tűnt. Amely a művész magyarázata nélkül inkább azt a kérdést vetné fel, hogy vajon a konceptuális művészet nálunk is olyan éles indulatokat vált majd ki, mint Angliában, ahol a stuckism mozgalom bohócruhába öltözött tüntetői demonstrációkkal tiltakoznak az általuk blöffnek, a művészet kiüresítésének tekintett mozgalom ellen.
Vagy a kiállítás különösebb visszhang nélkül marad. Ahogy történt a szintén Tímár Katalin kurátori működésével megvalósuló, és ugyancsak az építészet talajáról elrugaszkodó Andreas Fogarasi videós munkájával, amelyet mi kritizáltunk (pedig semmi közünk a stuckistákhoz), a velencei biennálén viszont díjaztak.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
