Menekülés, melankólia vagy eksztázis a biciklizés?

A kohó bezárása után ketten maradunk, én és a biciklim, amivel negyven éve tekerek a gyárba.

Annát sajnos nem ismerjük, de nyilvánvaló, hogy egy budai galéria kiállításmegnyitójáról tart egy pesti romkocsmába.

Szavazzon ide, ha Ön szerint a bicikli alapvetően női szerkezet, ahogy azt a kép is jelzi finoman.

A bicikliküllőktől megráncosodott kezek láttán az embert furcsa hangulat keríti hatalmába, és szinte látja, hogy eltűnnek az utcákról az olajos, kattogó bringák, és még a gyerekek is szélcsatornában tesztelt karbonvázas, eldobható kerékpáron tanulnak biciklizni a ligetben.

Ő még látta, mit lehetett kihozni egy Csepel bicikliből. A szociosorozatnak egyébként még számos, megindító darabja van, de a Kodály körönd szűkössége miatt nem tudtuk beválogatni a teljes sorozatot.

A kép kissé didaktikus, viszont jól komponált. Nem, nem arról szól, hogy az autószerelés izgalmai miatt a rakpart kerékpárosai járművüket hátrahagyva rohannak bütykölni.

Ez az, amit a már említett ratbike kultúra termékeny talajnak nevez. A bicikli beépül a város üledékébe, hogy az előhalászott darabok posztindusztriális járművekké álljanak össze. Ha Ön is hisz a körforgásban, vagy csak tetszik az artisztikus üledék, szavazzon ide.

Bár a képnek vannak egyértelmű politikai áthallásai, a forradalmi romantika és a kempingbicikli keveréke megmelengeti Castro legvadabb ellenségeinek szívét is, feltéve, ha szokott kerékpározni.

A csengőkultúra méltatlan háttérbe szorulására emlékeztet a vidám fotó. Miért ne lehetne mindenkinek színes, katicabogarat, Batmant vagy korrupt politikust ábrázoló csengője?

A dagadó fekete fóliák közt italozó fiatalok mintha tudnák, hogy az alkohol semmire nem megoldás. Még szerencse, hogy a hátuk mögött van néhány bicikli, amit ellopva kicsit sportolhatnak.

A lenyűgöző, egy futó lábát, egy biciklista árnyékát és egy csomagot ábrázoló kép a kerékpározás földöntúli lényegéről tanúskodik.

Szintén a nyomasztó rendszerből kitörésről mesél kedvenc melankolikus fotográfusunk kubai felvétele.

A vízszintes és függőleges vonalak játéka a panorámaképen bennünk olyan hatást keltett, hogy képesek lettünk volna akár arra is, hogy kerékpárra pattanva eltekerjünk egy közeli halétterembe, megebédeljünk, majd kávék mellett várjuk ki a langyos délutánt.

A széles, kubai égbolt, a csapkodó hullámok és a fickándozó alakok azt állítják, hogy ha az ember rohangászhat és kerekezhet a tengerparton, akkor még egy kommunista diktatúra is elviselhető. Ha ön is boldog lenne egy közös biciklivel, klikkeljen.

A városi biciklizés egyesülést jelent a megapolisszal. A kerékpáros részévé válik az utakból, hidakból, drótokból álló rendszernek. Együtt áramlik a forgalommal. Bravúros, hogy ezt az érzést egyetlen képben vissza lehet adni.

A magányos, csendes biciklizés néha elszomorítja az embert, de a semmibe tartó sínek láttán legalább abban biztos lehet, hogy nem üti el a villamos.

A szociofotóival nagy nevet szerzett fotóművész az eksztatikum egy pillanatát mutatja be, azt, amit akkor érez az ember, amikor tavasszal először ül kerékpárra.

Egy környezettudatos család első kísérletét láthatjuk a képen. Azt már észrevették, hogy a moped is motoros jármű, ráadásul a legtöbb esetben kétütemű, ami nem jó. Reméljük hamarosan az is nyilvánvaló lesz számukra, hogy a biciklit nem a lakáson belül kell használni.

A szocreál hangulat és a néptelen utcák lehangolóak, de van kiút, még ha mackónadrágot viselünk is, nyugtat meg minket jeles fotósunk apró nyíllal feldobott képe.

A táj biciklivel alcímű kép azt az eltűnt aranykort ábrázolja, amikor minden embernek volt még biciklije, azzal csendesen suhant a tömött fűben, és senkinek nem volt defektje.

Bicikli, víz, heverészés. A képet látva egy ufó tudná, hogy a fémszerkezet a földlakók egyik fontos meditációs eszköze, amivel még a rakpart szennyvize mellett is képesek nyugalmi állapotba kerülni.

A neves performer vékony szalagokkal kötötte ki magát egy prágai tér tereptárgyaihoz, hogy aztán órákig lebegve elgondolkodtassa a turistákat az emberi pozíció bizonytalanságáról, vagy arról, hogy mennyi aprót dobjanak a művész elé.

A kiszáradt tó medrében heverő, elhagyott biciklik, és a felettük csüngő fellegek egyértelművé teszik: a srácok egy balatoni bringatúra hatására maguk alatt hagyták az árnyékvilágot, és az égbe emelkedtek.

A fiatal magyar fotósnál kevesen tudják jobban visszaadni a világ jéghideg és gyönyörű magányosságát, amit csak súlyosbít, ha az ember nem találja a biciklijét, mert pont a háta mögött van.

Amennyiben a kerékpárt inkább a férfias jegyekhez kapcsolná, a fotóriporter készített Önnek egy alternatív felvételt is, felfelé álló kapával.

Mi inkább a kétkerekűek címet adtuk volna a képnek, de ez mindegy is, mert nehéz tömörebben visszaadni, mit érez a biciklista, amikor vidám kamionosokkal osztja meg az utakat.

Renitens magatartásáról árulkodik lapunk fotósának munkája. Ahelyett, hogy békésen pihenő biciklistákat fényképezett volna, aláereszkedett a BMX-es utcagyerekek világába, ahol legfeljebb egész éjszakás bulikat követő reggeleken jellemző a heverészés. Az izgalmas technikával készült felvételen persze az is megfigyelhető, ahogy a kerékpár lassan áttűnik egy másik dimenzióba.

Az úgynevezett magasbicikli a nagyvárosi anarchista ökobandák közlekedési eszköze, amit hagyományosan szemétben talált eszközökből építenek. Hogy a ratbike hogy került a magyar vidékre, miért egy rohamsisakos katona tekeri, és mit keres az út szélén a dobermann, olyan misztikum, ami jelzi, a kerékpározás valóban több, mint eljutni A-ból B-be.

A kép mélységei csak néhány évnyi biciklizés után érthetőek. Amikor a kerékpáros kedvtelve nézegeti járművét esténként, kipakolja a szerszámokat, meghúzza a csavarokat, olajoz, majd banánt majszolva szinte látja, ahogy suhanás közben pörög a pedál.

Ha Ön nem szeretne lebiciklizni a tengerpartra, hogy a kedvesével megnézze a naplementét, miközben egy pózna osztja két, harmonikusan illeszkedő szeletre a világot, akkor ne szavazzon erre a képre.