Anziksz Szentendéről

Visszaemlékezések, melyek elvisznek bennünket a száz év előtti Szentendrére. Mellettük százéves képes levelezőlapok, rajtuk felismerhetők a történetek helyszínei. A képeken emberek állnak: boltosok, asszonyok, gyerekek. Az ajtókon ott lóg a portéka, jól kivehetők a cégérek, a feliratok. A díszletek ugyanazok, mint ma, csak a szereplők mások.

A történetek Fischer Jolán fiatalságát elevenítik fel. Élénkek, színesek, képszerűek maguk is. A családi emlékezet megőrizte például, hogy valamikor lóvontatású hajó járt a Dunán, és szenzációszámba ment, amikor az első gőzös kikötött a szentendrei stégnél. A HÉV sem volt mindig elektromos meghajtású, kezdetben gőzmozdony, népszerű nevén a "kávédaráló" húzta, és ha a fővárosba menet véletlenül a kelleténél kicsit tovább tartott a készülődés, csak odaszóltak telefonon a mozdonyvezetőnek, hogy ne indítson, mert anyuka még nem készült el a toalettjével... A hírekről nem a tévéből, újságból értesültek az emberek, a főtéren a kisbíró dobolta ki a tudnivalókat. 1905-ben összesen négy telefonelőfizető volt Szentendrén, Fischeréké az 1-es kapcsolási szám.

Mindenki tudja, hogy a múlt, az előttünk járó generációk sorsa befolyásolja az életünket. Ugyanígy a házak, a bútorok, a tárgyak is hordozzák a múltat, valahogy "magukba szívják" és "kisugározzák" a történéseket, hangulatokat. Valószínűleg ezért érdekesek a nagyanyák történetei, ezért olyan meghittek - vagy ridegek - a régi komódok.

Fischer Jolán történetei idilliek, akár a képeslapok. Lehet, hogy egy kicsit idealizáltak is. Talán a lassabb életritmus, talán a kisvárosi miliő tette, talán csak a szerző optimista világlátása? Mindenesetre innen (a mából) nézve úgy tűnik, hogy a "boldog békeidőben", a világnak abban a kicsi szegletében, amit Szentendrének hívtak - s ami egy soknemzetiségű birodalom része volt - az emberek közötti viszonyok rendben voltak. Mert például Fischer Jolán nagyapjának temetésén - aki egyszerű, ám köztiszteletben álló zsidó fűszeresként halt meg kilencven-egynéhány éves korában - a rabbival egy sorban vonult a római katolikus pap, a református lelkész és a görögkeleti pópa, s a nagytemplom lélekharangját is meghúzták.

Aztán, tudjuk, Magyarország kikerült a védőburokból, s idegen, ellenséges nagyhatalmak között ide-oda sodródott. Felfordult a világ Szentendrén is. Fischer Jolán jegyese, Szelvényi Imre elesett az első világháborúban. Későbbi férje emigrált, apja öngyilkos lett. Neki és családjának sikerült ugyan elrejtőznie a zsidóüldözés elől, ám amikor több hónapi éhezés, bujkálás után végre eljött a várva várt "felszabadulás", egyetlen fiuk orosz fogságba esett, ahonnan soha nem tért vissza. A családi szőlőbirtokot államosították, felszámolták - s ezzel az idill végleg szertefoszlott.

A könyv játék az idővel. Kicsit hasonlít egy mesekönyvhöz, bár az események valóban megtörténtek, és tényleg itt, ezek között a falak között. Mégis, mintha egy kaleidoszkóp színes, véletlenszerűen változó alakzatait nézegetnénk. Mintha kulcslyukon át lesnénk a múltba, furcsa, esetleges képkivágásban villannak fel előttünk az események. A helyszín alig változott, csak az emberek lettek mások_

Fischer Jolán írásait Máté György gondozta és látta el jegyzetekkel, a képeslapokat Ürmös Lóránt gyűjtötte és magyarázza.