Tapintva láss!

Ez már nem annyira sima. Kövebb. Kőnek tűnő rücskös tárgy - mondja Leona a kiállítás elején, valahol Krisztus előtt néhány százezerben, "pattintott kőeszközök és agancsból készült vadászeszközök eredeti technikával készült másolatai" előtt álldogálva. Majd megkérdezi:

Te nem fogod meg?

Tekintse meg képeinket!

Az első pillanatban nem láttam be, miért tenném, bármennyire eredeti technikával készültek is, de gyorsan jobb belátásra tértem. A kiállítás Tapintva láss! címet viselő sajtóanyagában a múzeum arra bíztatja a látókat is, hogy kerüljenek taktilis kapcsolatba a régmúlt idők tárgyi kultúrájával és szellemével.

Miután megegyeztünk abban, hogy talán kevesebb pattintott kő is elég lett volna, tovább megyünk a következő, térdmagasságú posztamenshez.

Ahogy a látók elképzelik a liliputi vakok igényeit - próbáltam felkészíteni Leonát, hogy itt bizony guggolni kell, ha meg akarja tapasztalni a rézkori sírban talált kocsimodell másolatát, a szarvasagancsból készült kapáról, szigonyról és hálókötőtűről nem is beszélve.

A következő teremben már élvezhető magasságban voltak a tárgyak, de itt meg a "kézzel formált, hosszú nyakú füles edény másolata, nyakán bütyök, hasán ferde bordázattal" akadályozta a Braille-írással készült felirat elolvasását.

Hát ezt így nem lehet elovasni - adta fel a küzdelmet Leona. Egyébként is, egy vak egyedül nem tudná végigjárni a kiállítást, ha pedig kísérővel jön, akkor a kísérő akár fel is olvashatja neki a feliratokat.

A továbbiakban így is tettünk.

A komoly testmozgást igénylő műélvezet hatására az én türelmem is hamarosan fogyatkozni kezd. Meg is kérdezem a teremőrt, nem panaszkodott-e még senki, hogy nagyon alacsonyan vannak a tárgyak, és egyébként is nem adná-e kölcsön a székét, hogy ne kelljen derékszögben meghajolva tanulmányozni azt a gyönyörű szörnypofa-motívumot.

Teremőrök két szélsőség között

Megleptésemre egy szélsőségesen kedves teremőr hölggyel hozott össze bennünket a véletlen, aki legszívesebben még azt is megengedte volna, hogy egy hatalmas hajítógépet is végigtapogassunk, ha láttuk volna bármi értelmét.

De persze a teremőrök sem egyformák, és még meg kell barátkozniuk azzal, hogy az izgága látogatók tapogatni kezdik a tárgyakat. Amíg például Leona a római konyha szagolható fűszermintáit, meg a szarmata nő vadselyem ruhájának anyagát tanulmányozta, addig én a tapintástól megrészegülve egy tropaeum befogadásába kezdtem. A faoszlopra felszögezett, ellenségtől zsákmányolt fegyverek tapogatásának még egészen az elején jártam, amikor mellettem termett egy másik teremőr, és rám pirított, hogy nem szabad hozzá érni.

Bocsánat, azt hittem, ezt is meg szabad fogni, ott a felirat mellette Braille-írással - válaszolom neki kezemben Leona fehér botjával.

A nagyhatalmú teremőr egyáltalán nem jön zavarba, hanem a szemembe néz és teljesen értelmetlenül azt válaszolja:

Háttal állt, nem láttam a kezében a fehér botot.

Egy-két vastagabb könyvet a posztamensek alá

A folyamatos görnyezedés, botladozás ellenére Leona töretlen érdeklődéssel járja végig a termeket, sőt azt tervezi, néhány hónap múlva visszatér, ugyanis úgy tudja, folyamatosan bővül a kiállítás, és bizony még eléggé szegényes a kéz számára kínált tárgyak listája.

Klikk a képre!

Egyértelmű kedvence egyébként a lovas harcmodor kelléke, a visszacsapó íj, bár a nyilvesszőt vastagabbnak képzelte. De az érdekes, jellegzetes tapintható formák miatt tetszettek neki az ékszerek és a ruhakapcsok is.

Leona realista. Nem szabad elégedetlenkedni, meg kell becsülni ezt a gesztust, persze lehet, hogy egy-két vastagabb könyvet a posztamensek alá lehetne tenni - válaszolja egyik ironikus megjegyzésemre már a Múzeum presszóba menet, ahol egy kávé mellett megvitatjuk, hogyan lehetne a Szépművészeti Múzeumban is ugyanezt megvalósítani, és egyébként is milyen különbség van a született vakok és a később megvakultak képzeletének nyersanyaga között.